Takács Róbert:
Hollywood a vasfüggönyön túl

A legrosszabb szovjet film is jobb, mint egy amerikai – e jelszó jegyében söpörte ki az 1940-es évek végére a magyar mozikból a kommunista hatalmi akaratnak engedelmeskedve a hazai filmkínálat akkori bő harmadát, a „hollywoodi szennyet”. Amely 1956 után megszűrve, de mégiscsak visszaszivárgott. Olyannyira, hogy a rendszerváltás évében, 1989-ben már 78 amerikai film premierjét tartották meg a hazai filmszínházak. A három évtizedes hegemónia-visszahódítás fordulatos históriáját – számos publikált és még több, levéltárak mélyén szunnyadó forrásra támaszkodva s a korabeli filmkritikák értelmezésével – tárta fel Takács Róbert. A történész érdekfeszítő monográfiája precíz útikalauz a kádári, pontosabban az aczéli ellentmondásos kultúrpolitika labirintusában. Az 1960-as évtizedet inkább a „szórakoztató kommerszek” megjelenése jellemezte, melyeket a korabeli – érzékelhetően felülről diktált – filmkritika gyakorta a „kasszasikerre törekvés” miatt marasztalt el. Ezen ideológiai eligazítással a közönség mit sem törődve özönlött a mozipénztárakhoz. S merthogy e közönségfilmeket – így például az „ízléstelen” Van, aki forrón szereti című komédiát – évekkel megkésve és jóval ritkábban vetítették, a hoppon maradtak a jegyüzérek kasszasikeréhez is hozzájárultak. Az áttörést a következő évtized hozta meg. Az Oscar-díjjal elismert opusok 80 százalékát a magyar nézők is láthatták előbb-utóbb, a vietkongokat kegyetlen, „patás ördögökként” láttató, „vérlázítóan hazug” A szarvasvadász magyarországi mozipremierje viszont átcsúszott a rendszerváltás utánra.