Here It Is: A Tribute To Leonard Cohen

Senki sem énekelt úgy, mint ő, ami talán azért van, mert Leonard Cohen sohasem énekelt. A dalai egy férfi, a mindig magával egyidős és azonos férfi zsolozsmái, margójegyzetei, díszítés nélkül rögzített hangulatok. A sötét, sebzett helyek koronázatlan királya, a búslakodás pápája, a mértéktelenség gyönyöre krónikásának minden lemezét ugyanabba az éjfekete keretbe lehet foglalni, mint az 1968-ban megjelent elsőt és a már e századi utolsót. A popzene környékén hallgatózók egyike szerint egy fiatal költő két legfontosabb tulajdonsága az arrogancia és a tapasztalatlanság. Ez a megállapítás az összes trubadúrra, de a két legismertebbre, Bob Dylanra és Cohenre tökéletesen áll. Dylan szünetmentes erőforrás volt, Cohen pályafutásán lyukak tátonganak. Viszonylag későn kezdett énekelni, előtte és utána volt fönt és egészen lent, többször úgy döntött, hogy soha többé, de 2016-ban bekövetkezett haláláig mindig talált egy új kezdetet. „Jó reggelt, Iggy!” – bolondozott Larry Klein, amikor délután négykor felhívta Iggy Popot, a legalább 60 éve szintén fordított életet élő rock and roll sztárt. Klein, az egykori zenész, ma négy Grammy-díjas topproducer az iránt érdeklődött, lenne-e kedve egy dalt elénekelni a kanadai próféta emlékének szentelt albumon. „Naná!” – mondta Iggy, és a You Want It Darkert, az e világtól búcsúzó Cohen dalát választotta. Érdekes, hogy ő és a címadó számot előadó Peter Gabriel volt az, aki úgy érezte, elő kell csalogatniuk hangkészletükből a kanadai énekesre kísértetiesen emlékeztető alsó regisztert. Ők mormolják a sorokat, a nyitódalban Norah Jones viszont szárnyal a Steer Your Way-jel, csakúgy, mint a Hallelujah-t előadó Sarah McLachlan. Az album érdekessége James Taylor folkos Coming Back to Youja, a Suzanne-t a maga képére formáló Gregory Porter és a tisztelgést záró Bill Frisell, aki elgitározza a Bird on the Wire-t.