„Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” Ezt az evangéliumi idézetet a házasságkötési szertartásokon használják. A tapasztalat az, hogy a megkötött házasságok jelentős része ugyan válással végződik, ám az elváltak soha nem képesek teljesen elszakadni egymástól. A vallás és a politika, illetve az egyház és a politika viszonyára is igaz ez. Bár a világ számos országában, Amerikában és egész Európában az alkotmányok szétválasztják az államot és az egyházakat, a társadalom politikai és vallási szférái közötti szakítás még olyan országokban sem teljes, mint Hollandia vagy Csehország, ahol a legalacsonyabb a kontinensen a vallásosok aránya.
Magyarországon – hasonlóan Európa minden országához – a hagyományos egyházak tagsága egyértelműen csökken. Ennek számos oka van, köztük a hosszú távú elkötelezettségektől való általános viszolygás is, amely a házasságokra, a különböző „törzsgárdatagságokra”, a világnézeti, politikai meggyőződésekre egyaránt érvényes. Egy másik ok az, hogy a nagy intézmények, mint az akár több százezres tagságú egyházak is, csak lassan képesek követni a kulturális tendenciákat és a gyorsan változó igényeket. Az emberek mind nagyobb része keresi az újat, a hagyományok követése helyett maga keveri ki a saját világnézeti koktélját, a valláspiac színes kínálatából is szabadon válogatva.
Magyarországon a vallásszociológiai kutatások szerint a „mennyire vallásos ön?” kérdésre adott válaszokban lassan, de biztosan emelkedik azok aránya, akik közepesen, alig vagy egyáltalán nem vallásosak. Az Istenbe/Teremtőbe/Felsőbb Rendű Lénybe vetett hit ugyan 10-15 százalékos növekedést mutatott az elmúlt 30 évben, ám eközben egyre kevésebben vallották és vallják magukat egy-egy konkrét felekezet tagjának. Az a szokás is megkopni látszik, hogy ha valakit például a szülei, nagyszülei megkereszteltettek, a népszámlálásokon akkor is az adott egyház tagjának vallja magát, ha annak gyakorlatában – leszámítva néhány jeles alkalmat (például karácsonyi éjféli mise) – nem vesz részt.
Az, hogy Magyarországon 2010 óta felerősödött egyfajta keresztény politikai retorika és intézkedési gyakorlat – a miniszterelnök a beszédeiben rendre szembeállítja a kereszténységet a liberalizmussal, a „Brüsszel” címkével jelzett uniós törekvésekkel, a költségvetés pedig bőkezűen támogatja a nagy egyházak egyre növekvő szerepvállalását az oktatásban, az egészségügyben, a szociális ellátásban és a kultúrában –, szintén nem volt képes valamifajta „vallási reneszánsz” elindítására. Sokszor épp ellenkező hatást váltott ki. Így – bár a kormányzati kalkuláció szerint az ország lakossága elég vallásos ahhoz, hogy jobboldali támogató szavazatokkal honorálja ezt az egyház- és valláspolitikát – a kutatók számításai szerint ez a politikai környezet sem változtat azon a tényen, hogy a 2022-es népszámlálás eredménye az egyházak tagjainak további csökkenését mutatja majd.
