Ha bárki négy egyszerű vonallal rombuszt rajzol, és egy ötödikkel a közepén jelképes jelentést ad az ábrának, a vágy titokzatos tárgyává téve, azt mindenki érti. Ha a tantermi táblán egy diák teszi ezt, csínyt követ el. De ha az iskolaigazgató, abból dráma lesz. Szó szerint.
Bárki meggyőződhet erről Milan Kundera korai, 1966-ban elkövetett színművéből, a Heccből. A konfliktust az adja, hogy az igazgató, miközben az absztrakció és a konkrétum közti összefüggésen elmélkedik, felrajzolja a táblára az ominózus rombuszt. Másnap reggel rábukkannak a bűnjelre. A szerzőségét titkoló igazgató a tettes leleplezésére vizsgálóbizottságot szervez. Amint tiszta lesz a terep, a diri még egyenlőségjelet is odabiggyeszt a rombusz elé, és gyerekírással odavési: IGAZGATÓ. Ezt meglátja az iskola ifjú tanárnője, aki szerelmes a főnökébe. Rajongásával sajátos önvallomásra készteti. „Bár szigorú, hajthatatlan, embertelen, közönséges és szadista igazgató vagyok, egyáltalán nem konyítok az iskolához! (…) De épp ez a célom: tudatlanság és basáskodás” – henceg a hódolójának. Nem is hazudtolja meg magát. Saját kezűleg vágja le a rajz elkövetését magára vállaló, ártatlan tanuló füleit. Vele a vádlói elhitették, ha mindent bevall, nem büntetik meg, ami leplezetlen utalás a kommunista hatalmat megszilárdító koncepciós perekre, a politikai ellenfelek kiiktatására. A fiú osztályfőnökének, az ifjú tanárnőnek a pucér fenekére tízet sóznak nádpálcával, ez a szexuális vágyat, édes bizsergést keltő büntetés az iskola napi rutinja. Elszenvedői ragaszkodnak hozzá. A kötelező gondoskodás bizonyítékát látják a verésben, ha elmarad, a gyengeség jelének tartják.
Az abszurd és a groteszk határán billegő darab cselekményét ármánykodás, szerelem és bosszúvágyból elkövetett szex színezi, az utóbbi áldozata azonban váratlanul diadalmaskodik érdek vezérelte csábítója felett. Hogy senkinek se legyen kétsége, ő fogalmazza meg a darab didaktikus üzenetét: „A hatalom akkor a legédesebb, amikor a legelfogadhatatlanabb. Amikor a buta az okos, a gyenge az erős, a ronda a szép felett uralkodik…” A jelenet és a mondat végén a három pont sokatmondó hallgatást jelez. Vagy látnoki módon az elhallgattatást. A kommunista diktatúrán gúnyolódó Heccet a prágai tavasz leverése után, 1969-ben négy városban is játszották, ám nem sokáig. „Kivételes eufóriában került színpadra, és végzete is egészen kivételes volt: néhány hónap múlva betiltották” – írta a kötet előszavában a szerző. A darabot négy évtizeddel később állították újra színpadra.Hasonlóképpen járt Kundera monumentális regénye, az 1967-ben megjelent Tréfa is. Egyetemista főhőse ártatlan csíny miatt lesz a rendszer ellensége. Pártiskolán pallérozódó szerelmének elküldött egy tréfálkozó képeslapot: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Ez persze önmagában is vicc, sőt paródia, részben a marxi tanításé, mely szerint a vallás a nép ópiuma. Efféle sorokat csak egy szellemtelen diktatúra túlbuzgó hívei vehettek komolyan. Ők azonban sokan, nagyon sokan voltak, és egymással versengve igyekeztek megfelelni a hatalom elvárásainak. A viccelődő szerelmest kizárták a pártból, kivágták az egyetemről, miután pedig besorozták, kényszermunkára egy bányába vitték. Inkvizítorát évtizedekkel később ő is bosszúszexszel próbálta megbüntetni, ám ő is az aktus vesztese lett, mint a Hecc igazgatója.
A Tréfa magyar fordítása 1968-ban szélsebesen elkészült, a könyvet 3300 példányban nyomtatták ki, de miután a Varsói Szerződés „testvéri” tankjai – köztük magyar alakulatok – véget vetettek a csehszlovákiai reformoknak, művészeti szabadságnak, kivonták a forgalomból. A raktáron maradt kétezer példányt húsz évvel később szabadították ki a fogságából.
