Mindigvanlejjebb

stiller ákos

Amikor először ereszkedett le a több mint 300 méter mély borsodi, alberttelepi szénbányába Rabi Ferenc, megijesztette a felette megreccsenő szénfal. Bányásztársai azonban csupán legyintettek, és „biztattak, csak menjek nyugodtan tovább”. Később látott olyat is, amikor az egyik vájár az utolsó pillanatban rántotta el kollégáját egy közel kétmázsás, leváló széntömb elől – mesél a bányászok embert próbáló mindennapjairól Rabi, akit egy deci rummal és egy nagy korsó sörrel kivitelezett ceremóniával avattak a sajószentpéteri bányászközösség tagjává, ma pedig már a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Az egymásra figyelés jelentős közösségformáló, szolidaritást teremtő erő volt a bányászat aranykorában – mondja, a visszaemlékezés során gyakran elérzékenyülve. A történeteiben szereplő mélyművelésű szénbányák azóta bezártak, a föld alatti bányászathoz szükséges szaktudás pedig kezd eltűnni az idősebb korosztályok nyugdíjba vonulásával.

A szakma nehézségét tükrözi, hogy szinte mindegyik bányász küzd valamilyen súlyos egészségügyi károsodással: légzőszervi, asztmatikus megbetegedésekkel, gerincsérvvel, illetve ezek kombinációjával. Az is kimutatható, hogy a bányász vérnyomása már akkor jelentősen megemelkedik, amikor beszáll a kasba, ami közel öt percig viszi le a több száz méter mély bányába. Ebben a felfokozott készenléti állapotban dolgozni napi 8-10 órát hatalmas terhelés a szervezetre. És ez nem csak a mélyben dolgozókra igaz: a kültéri bányákban is hasonló a helyzet, ahol a szakemberek hat-hét emelet magas gépeket működtetnek. Mindezek ellensúlyozására kapták régebben a 30 év szolgálati viszony után igénybe vehető úgynevezett külfejtési szakmai nyugdíjat, amit azonban közel tíz éve egyik napról a másikra eltöröltek. Ám hiába követelik vissza, a kormány hirtelen támadt lelkesedése a szénbányászat újbóli felpezsdítése iránt nem jutott el odáig, hogy a mélyről jövő hangokat is meghallja.