A filozófus 15 oldalas, az Amnesty International A Lap című folyóiratában megjelent írásának főbb állításai, a szerző eredeti szófordulatait, központozását többé-kevésbé megtartva.
¬ 1. A reformkor újjáélesztése.
¬ 2. Ha tekintélyt, eligazítást keres, ne a többségek kialakításának szakembereire hallgasson, a többségi erőszakhatalom és véleményhatalom hegemóniájával szemben figyeljen az önmagukat létrehozó szerkezetek diszkurzív működésére, amelyek között a legfontosabbak a bíróságok (például a „láthatatlan alkotmány” fönnkölt formájában), a céhes és céhen kívüli művészet, a tudomány, a filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k), köztük is a szociális védelmi, emberi-jogi, nővédő, kisebbségvédő (beleértve mind az etnikai, mind a nemi, mind a politikai kisebbségvédő), környezetvédő – törvényhozási választásoktól idegen – csoportokat.
¬ 3. A haza törődjék bele, hogy legjobb jövője nem lehet más, csak a permanens konfliktus, az informális apparátusi hatalommal való állandó állóháború, a kis tétekre menő szabadságharc gyötrő kellemetlenségei, a küzdelem kisszerűségének hősi elviselése. Az „elnyomónak” érzékelt struktúrákkal hosszasan együtt kell majd élni, ezért is ki kell zárni a dehumanizáló gyűlöletkampányokat és a megvetés gesztikáját.
¬ 4. Radikálisan és lelkiismeretesen fölül kell vizsgálni azokat a már interiorizált, úgyszólván implicit előföltételeket, hittételeket, amelyeket a jogtalanított, észszerűtlenített, államtalanított, az erőszak tar tönkjére visszavágott, az állami vagyont kisajátított, fölaprózott apparátusi uralom miatt igen sokan a magukévá tettek, olykor anélkül, hogy észrevették volna. A fasisztoid „fölszabadulás”, tabutörés autentikus érzése és teljességgel hiányzó valószerűsége betegre bénítja a kelet-közép-európai, Duna-medencei közgondolkodást és közbeszédet a holokauszttagadásig és tovább. Ettől tudatosan, merészen és józanul megválni a következő – gondolkodó és cselekvő – nemzedék dolga lesz.
¬ 5. Kapaszkodjék bele – illúziók nélkül – az antifasiszta, egalitárius Európa intézményesen fönntartott emlékébe, amelyet annak idején Altiero Spinelli és Alexandre Kojève tervezett el (nem közösen) a második világháború végén mint erőteljes politikai-katonai-állampolgári közösséget, amely nem engedi meg többé a rendi hierarchiát és ennek a modern biopolitikai variánsait. Nem engedi meg a szenvedés és a zűrzavar miatt, amelyet okoz, de mindenekelőtt azért, mert intellektuális tévedés. Erre a tévedésre (a faji, nemi, szociális, kulturális hierarchia naturalizálására) nem lehet boldogságot alapozni.
