Erőltetett menet

Ezért valakinek fizetnie kell. És sajnos a dolgozók lesznek azok (vagyis, a látszat ellenére, nem csak a megrendelők). Az indiai gyorsfutárok helyzetének rövid összefoglalója nem újságírói fogás, hanem szakértői vélemény. Saibal Kar közgazdászprofesszortól idézte e szavakat a The New York Times, amikor a gig economy, a haknigazdaság új fejleményeiről közölt riportot Haidarábádból és Újdelhiből. Hogy miről van szó, az kiderül a bevezetőből: egy 29 éves motoros futárnak a megrendeléstől számított 11 percen belül át kell adnia egy adag sült zöldséget. A Swiggy Instamart mellett a Zepto a napicikkek pár perces szállításának piacvezetője. Más vállalkozások egy napon belül vállalják háztartási gépek célba juttatását. Ha valaki ezt nem találja egzotikusnak, az nem véletlen: Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is próbálkoztak hasonlóval az utóbbi években, de hamar kiderült, hogy nem éri meg. Olyan városrészekben, ahol a sok vásárló miatt érdemes kiépíteni a gyors szállításhoz nélkülözhetetlen sűrű raktárhálózatot, bárki leszaladhat a sarki fűszereshez is. Ahol pedig ritkásabb a hálózat, ott nem lehet tartani a 10–15 perces határidőket. Arról nem is beszélve, hogy a lakók megutálták a belvárosi raktárakat a motorosok tömegével, a futárok pedig megutálták a cégeket a lehetetlen munkakörülmények miatt. A cégek egy része tönkrement, másokat fölvásároltak. Az üzleti modell nem halott, de nincs is igazán jól.