Patrick Desbois francia katolikus pap mintegy hat évtizeddel a második világháború után arra vállalkozott, hogy munkatársaival karöltve megpróbálja feltérképezni a szovjet–német háború idején milliószámra legyilkolt szovjet zsidók és romák névtelen tömegsírjainak helyét, s megadni a végtisztességet a náci barbarizmus áldozatainak.
Küldetése majdhogynem lehetetlennek tűnik. Az európai holokauszt 6 millióra becsült áldozattömegéből 2,2 millióra teszik a megszállt szovjet területek zsidóságának emberveszteségét. Szenvedéstörténetük abban különbözik a nyugat- és közép-európai sorstársaikétól, hogy míg az előbbieket haláltáborokba hurcolva titokban, iparszerűen, gázzal küldték a halálba, addig a keleti hadszíntéren a hódító német Wehrmacht-seregek nyomában érkezett náci halálosztagok, az úgynevezett Einsatzgruppék (bevetési csoportok) helyben, kézi fegyverekből leadott sortüzekkel öldököltek. A gyilkos kommandók városról városra, faluról falura haladva amolyan mozgó vesztőhelyként működtek: bekerítették, összeterelték a zsidó közösségeket, majd akár fényes nappal, gyakran helyi asszisztenciával, a települések határában előre megásott sírgödörbe lőtték áldozataikat, válogatás nélkül, a nőket és a gyerekeket is.
A 68. életévében járó Desbois a kétezres évek elején kulcsszerepet játszott a Yahad – in Unum (jelentése héberül és latinul: együtt) szervezet megalapításában, melynek égisze alatt többféle szakemberből (halottkém, fotós, kérdezőbiztos szociológus, tolmács) álló csapatok járják a szovjet exköztársaságokat, hogy felderítsék a náci tömeggyilkosságok százszámra rúgó helyszíneit, szóra bírva a helybéli szemtanúkat. Az utolsó pillanatban vagyunk – mondta Desbois tavalyi budapesti látogatásakor –, hiszen akik még elmondhatják, mi, hogyan történt, azok életük végén járnak. Mint szavaiból kiderült, oral history tevékenységüket adományokból finanszírozzák, az úti célok megválasztásában olyan tekintélyes intézményekre támaszkodnak, mint a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum. Az elhivatott pap beszélt megrendítő élményeiről is, így arról, hogy Ukrajnától Oszétiáig, az isten háta mögötti kis helyeken miként nyíltak meg a reszketeg, öreg falusiak. Többen sírva panaszolták, hogy őket még soha nem kérdezte senki: „Hol késtek, miért nem jöttek idáig?” Máshol viszont féltek megszólalni. Csak szelíd nógatásra mutatták meg a tömeggyilkosságok helyszínét, mondták el, hogy gyerekfejjel milyen szörnyűségek szemtanúi, nemegyszer kényszerű részesei voltak, hogyan hajtották ki a németek zsidó áldozataikat, vették el értéktárgyaikat, ásatták meg velük a sírjaikat, mielőtt lelőtték őket. Desbois arról is szólt, hogy a térség országaiban szerzett tapasztalataik alapján a napjaink véres övezeteiben elkövetett bűnöket is dokumentálják, így egyebek mellett az Iszlám Állam rémtetteit a jazidi kisebbséggel szemben.
A világszerte honorált, így a francia becsületrenddel kitüntetett Desbois tavaly év végén abból az alkalomból járt Budapesten, hogy A golyók általi holokauszt – Halál fényes nappal című könyve magyarul is megjelent a Páva utcai Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány történészének, Jakab Attilának a fordításában.
