A 140 millió albumot eladó, éppen csendes pihenőn lévő U2 énekesének, Bonónak az önéletrajzi kötete akkor kezdődik, amikor kénytelen számot vetni azzal, hogy ő is halandó. Órákkal korábban egy New York-i kórház műtőasztalán kiterítve nem ő irányított, sorsát az orvosai kezébe adta. A szíve, az a nagy és szeszélyes szíve készült őt elvinni. A teste elvált tőle, mintha elfogyott volna a levegő: a levegő, amire a játszótéren van szükség, amikor futni vagy elfutni kell, elengedhetetlen a hegymászáskor, hogy az ember araszolhasson felfelé, és az énekléshez. A Surrender (Megbékélés) első lapjain az intenzív osztályon Bono arra ébred, hogy hálával és köszönettel tartozik.
„A U2 bárkivel megtörténhet” – ez volt az első kitűző, amit a kezdetek kezdetekor valamennyien viseltek. Bono elkalauzol a gyerekkorába, átélhetően írja le a tipikus, mégis különleges dublini ír családot, amelynek egyik ága katolikus, a másik protestáns, viszonyát a U2 három másik tagjához. A könyv két nagy szerelem története is: vallomás az édesanyjához, aki egyszer látta őt nyilvánosan énekelni, amikor a fáraót játszotta a József és a színes szélesvásznú álomkabátban, és rajongó sorok a feleségéhez, négy gyermeke anyjához, Alihoz. A szerző saját rajzaival bevezetett, 40 dalra osztott fejezet eligazít a rock and rollban is, onnan kezdve, hogy négy srác pár néző előtt játszott Dublinban, benne van a százezres koncertek kiváltotta eufória és stressz, valamint a túlnövekedéssel járó pusztító formula tanulsága: „Ragaszkodhatsz a messiáskomplexusodhoz, de harminchárom éves korodban a kereszten kell meghalnod, és ha nem, mindenkinek visszajár a belépti díj.” Bono azt is írja, hogy a költő a keresztutak szerelmese, szeret pengeélen táncolni, és az is szóba kerül, hogyan toppant be hozzá Mihail Gorbacsov, mit keresett Washingtonban az egészségügy radikális változását hozó Obama-terv megszületésénél, és miről beszélgettek a Bundestagban DJ Angelával. A Surrender abszolút jelen idejű könyv. Ahogy Bono eddigi életében oly sokszor, a U2 „tömegpusztító fegyvere”, a gitáros Edge társaságában úton van. Kijev felé tartanak, a vonat ablakából látszanak a rakétavetők csövei, majd 12 órás zötykölődés után lemennek egy most óvóhelyként is szolgáló metróállomásra. Nem hangsúlyozták túl, kiknek, kikért, meg ki és mi ellen zenéltek. „Mi így tanúskodunk” – mondták. Eddig is pontosan lehetett tudni, kinek játszanak. Mindegy, hogy Bono a pszichiátriai betegségekről énekel (The Electric Co.) vagy az első kislemezre szánt Out of Controlban a letűnő beatkorszakról, ha a misztikus és lebegtető I Still Haven’t Found What I’m Looking Fort a közönségével közös misén celebrálja, az örökkévalóhoz közeli With Or Without Yout, a soha ki nem szeretésről írt One-t, a vágtatva előadott Pride-ot (In the Name of Love), a véres vasárnapról született Sunday Bloody Sundayt adja elő.
