A hét elején elbúcsúztatott Tamás Gáspár Miklós 1978-ban települt át Magyarországra. Eleinte az ellenzék köreiben talált otthonra; az 1983-as első nyilvános szereplése rögvest eseményszámba ment.
Tóth Dezső, Tamás Gáspár Miklós és Zöldi László. Az irónia erejével
Helle Mária
Azelsőmagyarországiévek
TGM az egyik Kossuth téri tüntetésen. Sokkoló eszmefuttatások
Reviczky Zsolt
1978-as kényszerű áttelepülését Tamás Gáspár Miklós emigrációként élte meg, miközben azt hangoztatta, hogy nem egy államformához, hanem a magyar hazához akar hűséges lenni. Vagyis normális állampolgárként a politikai dolgokban dönthet így és dönthet úgy, ő például akkor (és azóta is folyamatosan) a hivatalostól eltérő nézeteket vallott. A harmincéves korára 6-8 nyelven beszélő filozófus fél év múltán kapott „egészen kitűnő állást” a pesti bölcsészkar filozófiatörténeti tanszékén, ám ellenzéki tevékenysége miatt 1981-ben kirúgták a munkahelyéről. A magyar pártvezetés számára már az is elfogadhatatlan volt, hogy sajtóvitára provokálta egy „nemzetiségi-nemzeti kérdés” kapcsán a korszak egyik megmondóemberének számító publicistát, E. Fehér Pált.
Ez a levélváltáscsörte még nyomdafestéket kapott a Kritika című folyóiratban, azonban A nacionalizmus mint rejtjel és metafora című írásának megjelenését már rendőri segédlettel akadályozták meg: 1981 szeptemberében belügyi közegek a nyomdában foglalták le a Mozgó Világ soron következő számát s a lap kinyomott íveit. Valami hasonló történhetett a Világosság című folyóiratnál is. Erre a hivatalosan nem létező cenzúra működését bemutató cikkében Kőszeg Ferenc a szamizdat Beszélőben már a maga idejében ráirányította a figyelmet. Ugyanis a lap októberi számának tartalomjegyzékét a szerzői listával összevetve „bárkinek szemet szúrhat, hogy Tamás Gáspár Miklós izgága közlésvágya ismét munkát adott a hatóságoknak, a nevét igen, a cikkét azonban sehol sem találjuk a lapban”. De nem járt jobban TGM a Bibó-emlékkönyvbe adott Republikánus elmélkedések című esszéjével sem, amelyhez hosszú évekig csak szamizdatban lehetett hozzáférni. Bűnlajstromát a „veszélyes elem” azzal is gyarapította, hogy az illegálisnak bélyegzett Hétfői Szabadegyetemen előadást tartott, s ennek keretében összehasonlította „a romániai magyarok két háború közötti és mai kisebbségi helyzetét”.
1982 elején, a lengyelországi szükségállapot bevezetése után A csöndes Európa című, külön szamizdatkiadványként megjelent tanulmányában képes volt stencilpapírra vetni – igaz, már állás nélküli gondolkodóként – a következő, máig kísértő „botrányos” gondolatfutamot: „Kelet-Európában úgyszólván soha nem volt igazi demokrácia, a szocialista jellegű eszmék pedig (jóllehet nagyrészt szándéktalanul) a legszörnyűbb tekintélyuralom, a sztálinista diktatúra előkészítői lettek. Ezért sokakban, akik a történelemről elmélkedni szoktak, ennyi kudarc és hamvába holt remény láttán fölvetődik a gondolat: hátha alkalmatlan a világnak ez a része a szabadság, a népfölség, az emberi jogok, az önigazgatás, az autonómia, az önrendelkezés és nemzeti függetlenség, a szocialista termelési demokrácia, a pluralista politikai szerkezet, a parlamentarizmus és a méltányos érdekvédelem európai eszméinek akár részleges megvalósítására.”