Színrelépés

Reviczky Zsolt

1978-as kényszerű áttelepülését Tamás Gáspár Miklós emigrációként élte meg, miközben azt hangoztatta, hogy nem egy államformához, hanem a magyar hazához akar hűséges lenni. Vagyis normális állampolgárként a politikai dolgokban dönthet így és dönthet úgy, ő például akkor (és azóta is folyamatosan) a hivatalostól eltérő nézeteket vallott. A harmincéves korára 6-8 nyelven beszélő filozófus fél év múltán kapott „egészen kitűnő állást” a pesti bölcsészkar filozófiatörténeti tanszékén, ám ellenzéki tevékenysége miatt 1981-ben kirúgták a munkahelyéről. A magyar pártvezetés számára már az is elfogadhatatlan volt, hogy sajtóvitára provokálta egy „nemzetiségi-nemzeti kérdés” kapcsán a korszak egyik megmondóemberének számító publicistát, E. Fehér Pált.

Ez a levélváltáscsörte még nyomdafestéket kapott a Kritika című folyóiratban, azonban A nacionalizmus mint rejtjel és metafora című írásának megjelenését már rendőri segédlettel akadályozták meg: 1981 szeptemberében belügyi közegek a nyomdában foglalták le a Mozgó Világ soron következő számát s a lap kinyomott íveit. Valami hasonló történhetett a Világosság című folyóiratnál is. Erre a hivatalosan nem létező cenzúra működését bemutató cikkében Kőszeg Ferenc a szamizdat Beszélőben már a maga idejében ráirányította a figyelmet. Ugyanis a lap októberi számának tartalomjegyzékét a szerzői listával összevetve „bárkinek szemet szúrhat, hogy Tamás Gáspár Miklós izgága közlésvágya ismét munkát adott a hatóságoknak, a nevét igen, a cikkét azonban sehol sem találjuk a lapban”. De nem járt jobban TGM a Bibó-emlékkönyvbe adott Republikánus elmélkedések című esszéjével sem, amelyhez hosszú évekig csak szamizdatban lehetett hozzáférni. Bűnlajstromát a „veszélyes elem” azzal is gyarapította, hogy az illegálisnak bélyegzett Hétfői Szabadegyetemen előadást tartott, s ennek keretében összehasonlította „a romániai magyarok két háború közötti és mai kisebbségi helyzetét”.

1982 elején, a lengyelországi szükségállapot bevezetése után A csöndes Európa című, külön szamizdatkiadványként megjelent tanulmányában képes volt stencilpapírra vetni – igaz, már állás nélküli gondolkodóként – a következő, máig kísértő „botrányos” gondolatfutamot: „Kelet-Európában úgyszólván soha nem volt igazi demokrácia, a szocialista jellegű eszmék pedig (jóllehet nagyrészt szándéktalanul) a legszörnyűbb tekintélyuralom, a sztálinista diktatúra előkészítői lettek. Ezért sokakban, akik a történelemről elmélkedni szoktak, ennyi kudarc és hamvába holt remény láttán fölvetődik a gondolat: hátha alkalmatlan a világnak ez a része a szabadság, a népfölség, az emberi jogok, az önigazgatás, az autonómia, az önrendelkezés és nemzeti függetlenség, a szocialista termelési demokrácia, a pluralista politikai szerkezet, a parlamentarizmus és a méltányos érdekvédelem európai eszméinek akár részleges megvalósítására.”