„Nem érdemled meg, hogy német levegőt szívj! Te gazember, tőled még egy kóbor kutya sem fogadna el élelmet!” – ilyen és ehhez hasonló szitkokat szórtak honfitársai a náci vezetőket felelősségre vonó nürnbergi perben a Szovjetunió tanújaként fellépett, a sztálingrádi csatát elvesztett Friedrich Paulusra. Az 1946-ban véget ért per után az 1943-ban fogságba esett extábornok már nem rab, hanem vendég volt a Szovjetunióban: a Moszkvához közeli Tomilinóban élt, s nemcsak személyes orvosa, szakácsa és több szolgálója lehetett, hanem kapott egy német tisztiszolgát és egy segédtisztet is. Amikor 1947 tavaszán megbetegedett, a Krímbe vitték gyógykezelésre, és sok baráti állam vagy kommunista párt kellemetlenné vált politikusával ellentétben ő túlélte a kúrát. Bár a hazavágyó Paulus meleg hangú levélben gratulált 1948-ban a 70 éves Sztálinnak, ám csak a generalisszimusz halála után, 1953 végén engedték vissza Németországba, akkor is az NDK területére. Így már nem találkozhatott az 1949-ben meghalt feleségével. Visszaemlékezést írhatott, s 1949-ben tanácsokkal segítette az az évben bemutatott szovjet film, a Sztálingrádi csata elkészítését.
Hazatérésekor Drezdában kapott lakást, személyzettel, amelynek tagjai mind a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi emberei voltak. Így maradhatott fenn egy olyan beszélgetés szövege, amelyből kiderül, amikor az egyik felvigyázó felfigyelt arra, hogy Paulus esetleg öngyilkosságra készül, a központ válasza az volt: „Ha Sztálingrádban nem végzett magával, most miért tenné?” A legyőzött tábornok 1957. február 1-jén halt meg, egy nappal a német kapituláció 14. évfordulója előtt.
A katonatiszt, Ivan Laszkin, aki Paulust elfogta, sok szovjet tisztet jellemző pályát járt be. Tettéért először előléptették, majd már 1943 decemberében letartóztatták, és kilenc éven keresztül bírósági ítélet nélkül tartották fogva. Végül 1952-ben tízéves büntetést kapott, hivatalosan azért, mert 1941-ben, amikor bekerítették őt a németek, állítólag megsemmisítette a párttagkönyvét. 1953-ban – Sztálin halála után – amnesztiával szabadult, majd nem sokkal később rehabilitálták. Ezt követően úgy haladt felfelé a ranglétrán, mintha mi sem történt volna, 1956-ban a vezérkarhoz is beosztották. 1966-ban vonult vissza, és annak ellenére hű maradt a rendszerhez, hogy kiderült: egyik tiszttársa, Mihail Belkin jelentette fel, amiért Laszkin – mivel nem ismerte jól – nem volt hajlandó őt felterjeszteni a Lenin-rendre.
