Köves András:
Anyám és két apám

„Amikor a jelenből már múlt lesz, mondjuk mostantól 20 évre, hányan fogják önként vállalni és hitelesen elmagyarázni a gyerekeiknek, hogy az Orbán-rendszer támogatói, netán kiemelt haszonélvezői voltak, s minek köszönhették ezt?” Kötete közepén bukik ki a szerzőből ez a tőle szokatlan aktuálpolitizáló kérdés, amelynek mégis helye, mi több, dramaturgiai létjogosultsága is van ebben a mértéktartó távlatossággal megírt, mellőzhetetlen memoárban. A 85 esztendős Köves András másfél évtizeddel ezelőtt látott hozzá a papírfecniket is megőrző édesanyja archívumának feldolgozásához, „normakövető” családja krónikájának megírásához. A címbeli anya Köves Rózsa, aki a Kádár-kori időkben a Magyar Nemzet levelezési rovatát vezette, a két apa – a két férj – egykoron az illegális kommunista mozgalomban tevékenykedett. Mindhárman olyan zsidó származású emberek voltak, akiknek az asszimiláció nem törekvést, sokkal inkább természetes állapotot jelentett, még az után is, hogy a történelem brutális módon kétségbe vonta ezt az identitásukat. Az első, a vér szerinti apa, az író, szerkesztő, ügyvéd Fuchs Pál munkaszolgálatosként tűnt el, a második, a félárva, kilencéves fiút örökbe fogadó Köves András munkásmozgalmi múltjának folyományaként 1945 után a kommunista diktatúra pártgépezetének lett, nem is alacsony szinten, az egyik csavarja, majd tartalékállományba helyezettje. E középkáderi család (s benne a maga) életéről, kiváltságairól, elkötelezett hitű, ám önáltató gondolkodásáról, tévedéseiről, eszméléseiről beszél és mesél a neves közgazdaként ismert (ifjabb) Köves András. Szerzőként jól válogatott, korfestő dokumentumok segítségével eleveníti fel mindazt, ami egykoron középnézetből látható volt. Olykor megértőn, máskor nyersen, de soha nem utókori bölcsességgel értekezik, hisz „nehéz megmondani”, hogy mit tudott az ember egykoron a saját kora történéseiről, s miről szerzett tudomást – utólag. Erről a dilemmáról meditálva nem bátorságnak – s nem is botorságnak – tartja, hogy az 1960-as években, beszervezési kísérletekor zsigerből mondott nemet. Arra pedig éppenséggel nincs oka, hogy szégyenkezve mondja el, ugyanabban az évtizedben, moszkvai külügyi szolgálatuk idején barátként (és gyanútlanul) tisztelte a Nagy Imre akasztófára juttatásában főbenjáró szerepet játszó főbelügyért, Rajnai Sándort.