Átvilágításmánia

Amikor egy holland radiológus 2010-ben röntgenfelvételt készített egy 1896-ból való hőskori készülékkel, nemcsak a képek jó minőségére figyelt fel, hanem arra is, hogy egyetlen expozíció során a vizsgált személyek 75-ször nagyobb sugárdózist kaptak, mint amennyi – mai szemmel – egy átlagember számára egyetlen év alatt elfogadható lenne. A XIX. század fordulóján ráadásul általában az egész rendelőt elárasztotta, orvost és beteget szabadon érte a nagy erejű sugárzás, amiről eleinte semmi károsat nem feltételeztek. Jóllehet a több tíz percig, esetenként órákig is tartó képalkotást sokan kínzásnak élték meg, közben égési sérüléseket szenvedtek, kihullott a szőrzetük a megvilágított helyen. Az orvosok mindezekből azt a következtetést vonták le, hogy érdemes a módszert kezdetleges sugárterápiára és epilálásra használni.

A többség 1904 őszén döbbent rá a valódi veszélyre, amikor hosszas szenvedés és amputációk sorozata után rákban elhunyt Clarence Dally, Thomas Edison asszisztense. A súlyos daganatos betegségek és a röntgensugár közti összefüggés felismerése sok úttörő kísérletező számára már késő volt, de a bevezetett óvintézkedésekkel (ólombetétes védőruhák és maszkok), illetve az expozíciós idő látványos lerövidítésével a század első évtizedében töredékére csökkent a radiológusokra és a páciensekre leselkedő veszély, az 1930-as évek derekára pedig szinte megszűnt.