Egymásrautálva

Horrorról, megmenekülésről, kilátástalanságról és új életről nyilatkozott a HVG-nek a törökországi földrengés öt túlélője Hatay tartomány székhelyéből, Antakyából: a Magyarországon élő Ali Bagdadi unokatestvére, nővére és annak férje, illetve az édesapja és az ő felesége.

„A város központjában laktunk, hajnali négy óra körül történt a földrengés – emlékezett vissza Gökay Tumer. – Mindenkit alvás közben ért a katasztrófa, ezért volt nehéz a menekülés. Felkaptuk a papucsunkat, és kirohantunk a családdal, de megszakadt az áramszolgáltatás, minden koromsötét volt, esett az eső, egy horrorfilmben éreztük magunkat. A földrengés első két napján nem érkezett segítség, talán a kommunikációs problémák miatt, vagy mert az összedőlt lakóházak elzárták az utakat. Az embereknek a boltokat kellett kifosztaniuk, de most – a földrengés nyolcadik napján – messzebb a városunktól, a megmaradt épületek lakói fogadtak be minket, és az általuk készített ételeket fogyasztjuk. Mindenki segíteni akar, de nagyon sok a menekült. Sokan a szomszédos tartományokba vándorolnak, ahol viszont megemelkedtek a bérleti díjak. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, mindenünk a romok alatt hever, szükségünk van saját lakhatásra, hogy új életet kezdhessünk.”

„A város Defne kerületében laktunk, itt az épületek fele elpusztult vagy használhatatlanná vált – számolt be Yasenya Bagdadi Rencuzogullari és Süleyman Rencuzogullari. – Szerencsénk volt, hogy a házunk nem semmisült meg, így könnyebben kijutottunk, mint mások. A telefonhálózat, az elektromos áram és a vízvezetékek megszakadása miatt a földrengés zónájától 350 kilométerre lévő másik városba vittük a családjainkat. Sajnos nem érkezett időben az állami segítség, hogy összehangolják a segélycsapatok munkáját, a munkagépek és segélyautók hosszú ideig az utakon vesztegeltek. A földrengés által érintett területeken hiány van üzemanyagból és sátrakból. Ha kimegyünk a katasztrófa sújtotta területekről, az emberek segítenek, és az állami segítség is sokkal inkább kézzelfogható. A legtöbb szállodát és szinte az összes állami kollégiumot a földrengés áldozatainak rendelkezésére bocsátották. Hosszú távú terveket még nem tudunk készíteni, de helyre fogjuk állítani a városunkat, amely évszázadokon keresztül több civilizációnak adott otthont, és már hét alkalommal pusztult el.”

„Még az ágyban feküdtünk, amikor megmozdult a föld, a szobánkban lévő csillár ránk zuhant és összetört, a szekrények felborultak – ecsetelte Özden Meric Bagdadi és Fevzi Bagdadi. – Miközben azon gondolkodtunk, mit tegyünk és hogyan jutunk ki a lakásból, úgy éreztük, mintha jobbra-balra lökdösnének minket. Megpróbáltunk lejutni a lépcsőn, de a ledőlt cipősszekrény elzárta az utat. Sikerült átmásznunk rajta. Mire kijutottunk, és azt hittük, megmenekültünk, újabb rengés következett, amelyet erősebbnek éreztünk az elsőnél. Kint minden romokban hevert, hideg és sötét volt, zuhogott az eső. Egy üres területre menekültünk, a rengések egész nap szakadozva folytatódtak, újra félelem, pánik és szorongás lett úrrá rajtunk, miközben a körülöttünk lévő emberek üvöltöttek, hogyan menthetnék meg a romok alatt rekedt hozzátartozóikat. A mélyből jövő segélykiáltásokat a zajtól csak nehezen lehetett hallani. A mentési munkálatok három nappal később kezdődtek. Ha időben beavatkoztak volna, sok életet meg lehetett volna menteni. A túlélők eleinte autókban, fészerekben, üvegházakban húzódtak meg, majd 5-6 nap után a rokonaiknál kerestek menedéket különböző városokban. Lelkileg mindenki trauma alatt van, aggódunk a jövő miatt, álmodni sem tudunk a következő évekről.”