Beszédesfirkák

„Attila minden bevezetés nélkül rámutatott egy székre, és rám szólt: »Kérem, üljön le oda. Egy kicsit talán odább, így, hogy a nap az arcára is süssön, ne mozogjon és ne mosolyogjon.« Papírt, ceruzát vett a kezébe, leült velem szemben, és merően nézett.” József Attila korai múzsája, a 17 éves költőnél esztendővel idősebb Caca becenevű Espersit Mária emlékezete szerint 1923. március 1-jén, megismerkedésük napján megszeppenve tett eleget a következő percben már ellentétes tartalmú felszólításnak: „Csak üljön nyugodtan és mosolyogjon!” Jó időbe telt, mire a „mester” végzett a munkával, s modelljének átnyújtotta művét, a Lányszépség dícsérete című kilencstrófás verset, benne a kamaszos vallomással: „S várom remegve, mosolyogjon kedved, / Mert jó, ha vergődésemen mulat: / Csak vergődés a méltó hódolat.”

Egy másik művészeti ágból kölcsönvett alkotói módszer mímelése több volt alkalomszerű játszadozásnál – állítja József Attila monográfusa, Tverdota György –, mivelhogy az örökkön keresgélő, kísérletező költő ezen időszakban több képzőművészeti analógiájú verset is írt az „ut pictura poesis”, vagyis a költészet mint festészet elve jegyében.

E Caca-históriát azonban nemcsak a művészi ábrázolás összefüggései fűzik a 12 évvel későbbi rögtönzéshez, hanem az egymásra hajazó öntudatos – de legalábbis önbiztató – következtetés is. Az 1935-ben papírra vetett költemény zárósora („add el e verset”) valósággal rímel arra, amit a Lányszépség kéziratának átnyújtásakor mondott modelljének a költő: „Tegye el jól, mert erre egyszer még nagyon büszke lesz!”