¬ Milyen emlékei vannak a gimnáziumi történelemoktatásról?

A Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba jártam, amely bentlakásos fiúiskola Esztergomban. Szerencsére a történelemtanáromnak pályakezdő szerzetesként mi voltunk az első osztálya, ezért még lelkes volt és motivált. Minden órára három-négy könyvet hozott be az aktuális témához kapcsolódóan. Így már a középiskolában megtanultam, hogy a tankönyvi anyag a történettudományra épül, ami sokkal magasabb színvonalon és mélyebben foglalkozik a történelmi kérdésekkel és problémákkal. Az egyetemi felvételire már nem az iskolai tankönyvekből készültem. Egyébként 2002-ben meglátogatott minket Orbán Viktor, és ő is ajánlott nekünk egy kötetet.

¬ Mit ajánlott?

A választási veresége után visszavonult a pártpolitikától, és a jobboldali polgári körökön keresztül kezdte el magát újjáépíteni a konzervatív oldal szellemi vezetőjének. Paul Johnson angol katolikus történész Értelmiségiek című művét ajánlotta, ma már tudom, milyen szándékkal. Ez a könyv eléggé egyoldalúan mutat be olyan progresszív baloldalinak tekinthető sztárértelmiségieket, mint például Jean-Paul Sartre. A könyv célja, hogy megmutassa, ezek az emberek a magánéletükben nem azt képviselték, mint a nyilvánosságban, így hiteltelenek. Képes voltam fenntartásokkal kezelni az olvasottakat. Azt gondoltam, ha Sartre tudott olyat írni, amit irodalmi Nobel-díjjal jutalmaztak, majd volt benne annyi tartás, hogy elvi okokra hivatkozva a kitüntetést visszautasítsa, akkor nem lehet csak egy alkoholista, aki összevissza írt zagyvaságokat – ahogyan őt Johnson beállította.

¬ Az egyetemi évek alatt hogyan alakult ki a történészi érdeklődési köre?

Sokáig a Szovjetunió története érdekelt, mellette a XIX. századi orosz radikálisokkal foglalkoztam, egyik kedvenc regényem Turgenyevtől az Apák és fiúk. De nem tettem bele annyi energiát, hogy rendesen megtanuljak oroszul, csak alapszinten tudok, ami nem alkalmas arra, hogy érdemben foglalkozzak orosz nyelvű szakirodalommal. Így a magyar baloldali radikális mozgalmak felé vettem az irányt.

¬ Pető Péter újságíróval közösen már két top 10-es történelmi slágerlistakötetet jelentetett meg. Missziója, hogy érthetően és szórakoztatóan beszéljen a történelemről?

Úgy gondolom, amennyiben kitaníttatott a magyar állam az adófizetők pénzén, akkor kötelességem ebből valamit visszaadni, ami azt jelenti, hogy nem csak a szakmához szólok. Noha vannak elvontabb, történetelméleti írásaim is, azokat valószínűleg csak a bennfentesek olvassák és értékelik.

¬ Min múlik, hogy egy történész előbújik-e a levéltárból, hogy láthatóvá váljon a szélesebb nyilvánosság számára?

Ez nyilván elsősorban alkati adottság, bennem mindig volt effajta exhibicionizmus. Fontosnak tartom, hogy történészként értelmiségi legyek, ami azt is jelenti, hogy ne féljek közéleti kérdésekben megnyilvánulni, ne tartsak a kormánymédia támadásaitól. Megtörtént ez velem is 2018-ban, amikor a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című kötetből másfél mondatomat kivették, kiforgatták, és azt állították, hogy a vörösterroristákat mosdatom. Hetekig foglalkozott velem a propagandagépezet, amit nem bántam, mert a meghívásaim megsokszorozódtak, a könyveim eladási számai megnőttek.

¬ Idén jelent meg Hanák Péter történész pályaképéről szóló könyve. Mi fogta meg az ő munkásságában?

A. J. P. Taylor brit történész szerint az életrajz nem történetírás, de egyszer minden történésznek írnia kell egyet, hát most megtettem. Hanák zsidó üldözöttből lett sztálinista, majd kommunista hitéből kiábrándulva szerepet vállalt az 56-os forradalomban, végül liberális történészként a CEU megalapításáig jutott. Érdekelt, miképp tudta újjáépíteni az identitását egy olyan Magyarország és Közép-Európa utópiájának híveként, ahol a népek nem gyűlölik egymást. (A könyvről szóló ajánlónkat lásd Szellem Plusz rovatunkban – a szerk.)

¬ Beszélgetésünk reggelén is kordont bontott a Momentum. Mint az ellenzéki mozgalmakat keményen letörő rendszerekkel foglalkozó történész, mit gondol, van értelmük ezeknek az akcióknak?

Kétfajta demonstráció van. Az egyik az, amit a szociáldemokraták a XX. század elején műveltek. Ez azt jelenti, hogy akár százezres tömeget is tudtak mozgósítani, a munkások fegyelmezetten végigvonultak a városon, és erőt mutattak, azt sugallva, hogy bármikor megindulhatnak a parlament ellen. Az ellenzék erre jelenleg nem képes. Ilyenkor jön a másikfajta demonstrációtaktika, aminek az a lényege, hogy olyan túlkapásokra kell provokálni a hatalmat, ami felháborodást okoz és forradalmasítja a tömegeket. Ezt csinálták a kommunisták 1918–1919-ben. Ebben az esetben az „elszálló” hatalom adhat értelmet a provokatív akcióknak. A sajtószabadsággal kapcsolatos minden demonstráció jelenleg jó a rendszernek, mert a médianyilvánossági kérdések nem bizonytalanítják el a Fidesz-szavazókat, szerintük ugyanis még mindig ők vannak elnyomva a médiában. Ha politikai tanácsadó lennék, azt mondanám, hogy reggeltől estig gazdasági problémákról és megélhetési gondokról kell beszélni, ami a kormánypártiakat is érinti. Bill Clinton is így nyert 1992-ben. ¬ Csendes-Erdei Emese