¬ Hogy csinálta, hogy a Rákosi- meg a Kádár-érában, de a rendszerváltás után egymást követő kormányok alatt is foglalkoztatott művész lehetett, és az ma is?

Egy művészeti intézmény vezetőjének az is dolga, hogy ne csak egyenlő távolságot, de egyenlő közelséget is tudjon tartani, ami nem egyszerű. Volt, amikor egyesek azt vetették a szememre, hogy kommunista vagyok, mások humorizáló kispolgárnak kiáltottak ki, de mondtak a rendszer ellenségének, illetve barátjának is, modernnek és konzervatívnak egyaránt.

¬ Akadémiai székfoglalójában említi, mennyire fontos, hogy az ember jóban legyen önmagával. Ez született adottsága?

Ezt csak akkor tanultam meg, amikor már túl voltam két váláson meg a Petőfi Színházon, ahol művészeti vezetőként az 1960-as évek elején műfajilag forradalmit alkottunk. A banális mondás szerint aki 30 éves kora alatt nem forradalmár, ötvenen túl nem konzervatív, annak nincs esze. Ha huszonévesek mondják, hogy nem vagyok elég modern, akkor alázatosan elfogadom. De menjenek a fenébe az 50-60 éves „fiatalok”, akik ezzel jönnek.

¬ Írja, hogy ódzkodik a magánéleti vallomásoktól, a könyvében most mégis hosszan és szépen ír például cigány származású első feleségéről.

Szeretem, amikor egy ember, egy ország vállalja a múltját. Ki nem állhatom a visszaköpködést, amikor csak egymást utálva tudnak elválni, vagy az otthagyott munkaadóra kígyót-békát kiabálnak.

¬ Vagyis soha nem várta meg, hogy egy munkahelyen rosszul álljon a szénája?

Amikor az Operaházba kerültem igazgatónak, az előtte folyton gáncsoskodó szakszervezet találkozóra hívott. Lehetetlen kérésekkel álltak elő, és azzal fenyegettek, hogy „mi már több igazgatót megettünk”. Azt válaszoltam, hogy ez velem nem fordulhat elő, mert mire maguk kinyitják a szájukat, hogy megegyenek, én már nem vagyok itt.

¬ Ókovács Szilveszter kitartóbb. Mit szól ahhoz, hogy a szakmai bizottság véleménye ellenére is ő lett ismét a főigazgató?

Személyes érintettség miatt inkább nem beszélnék erről. Az Eiffel Műhelyházban, ahol beszélgetünk, termet neveztek el rólam, négy rendezésem van műsoron, megcsinálhatom májusra a Fra Diavolo című francia vígoperát. Az Operaház főigazgatói posztjáról csak annyit, hogy az két állás: intendánsi és művészeti vezetői poszt egyszerre. Lehet az egyiket nagyszerűen csinálni, mint amilyen például ennek a kőbányai műhelyháznak a csodálatos megvalósítása, míg a másik működését mindig is vitatták és vitatják. Tény, hogy vannak vitatható előadások, de az is tény, hogy ma az Operaházban remek énekeseket hallhatunk, kitűnő a zenekar és az énekkar is.

¬ Hogy vélekedik a modellváltásnak ellenálló zeneakadémiai botrányról?

Vagy legyen egy ember, aki névvel, arccal vállalja, hogy Aczél elvtárs módjára mindenről maga dönt, vagy adjanak a hivatás kiválóságaiból alakult szenátusnak szabad kezet szakmai kérdésekben. A mostani köztes állapot, hogy valaki valahonnan beleszól, időközben átalakíttatja a törvényt egy-egy személy kinevezése érdekében, az fapados kapitalizmus.

¬ Úgy érzi, átláthatóbb volt a rendszer a szocialista időkben?

Egyértelműbb és sok tekintetben demokratikusabb. Volt például négy-öt filmstúdió nemzetközi tekintélyű rendezők vezetésével, és a televízióban is három műhely. Ha valakinek nem fogadták el valahol a forgatókönyvét, több helyre elvihette még. Ma egy központban határoznak no name emberek. Azt sem lehet tudni, ki hozza közülük a döntést, ami ellen nincs fellebbezési lehetőség. Az nem volt demokratikusabb, hogy Hofi gyilkos paródiáját a Rózsa Sándor-filmemről többször leadta az a televízió, amelyben én voltam a főrendező? El tudja képzelni, hogy az Aranybulláról most készítenek egy ilyet, és azt műsorra tűzi a köztévé?

¬ Ön szerint milyen a közhangulat?

Jó, hogy most már nem csak karácsonykor lehet banánt meg narancsot kapni, hogy a zsebünkben van az útlevél, amivel bárhová utazhatunk. Úgy nyilatkozhatok most, ahogy akarok, és maguk lehozhatják. Ezzel szemben rossz a mindenütt tapasztalható ingerült közérzet. A politikával sikerült az embereket olyan fokon felidegesíteni, hogy mindenki folyton a pisztolyához kapkod, mint egy westernfilmben.

¬ Önt nem bosszantja a könyvfóliázás vagy – saját szavaival élve – az „infantilis, néha már goebbelsi magasságokba szárnyaló” propaganda, az „anyanyelvi szinten” folyó hazudozás?

Ez mind rettenetes. De a szlogenek néha megnevettetnek. Az Isten, haza, király hivatalos jelszót egy operettben Fedák Sári fogalmazta át némi obszcén mozdulat kíséretében Isten, haza, családra.

¬ Szokott még tévét nézni?

Hogyne! Időnként vannak jó filmek és egy-egy jó műsor, ami után valami rémes hülyeség jön. Az egyik fő ambícióm az volt, hogy a Magyar Televízióban olyan kulturális részleget alakítsak ki, amelyikben Az ember tragédiáját játsszák, meg Mikszáthot, a Bánk bánt, és a filmek kritikus hangot ütnek meg. Sikerült. Öt vitrin roskadozott a nyugat-európai díjaktól. Tudatos kormányzati politika volt, hogy hagyták. Így akart a rezsim polgárjogot szerezni magának Európában. Járt is ide Thatchertől Mitterrand-ig, Kreiskyig mindenki. ¬ Mátraházi Zsuzsa