¬ „Elhajították a szívüket, maszkokat cserélnek, míg végül szétrohad minden, ami ép” – énekli Alfred Jarry gátlástalan, kisszerű és aljas diktátorát idéző Übü frász című dalában. Ennyire kétségbeejtőnek érzékeli a közállapotokat?

2004-ben először a refrénje volt meg a dalnak – „viszed az életem, viszed a pénzem, és én este a tévében csak nézem” –, akkor már lassan tíz éve menthetetlennek tartottam a hazai helyzetet. Nem volt még olyan kormány, amit maradéktalanul magaménak éreztem volna, és hát minél hosszabb ideig hatalmon van valaki, annál több kárt okoz.

¬ „Az ötvenes évek szűk levegője” után tizenkevés évesen felkerekedett a szülőföldjéről, hogy a nagyvárosban tanuljon. Őriz magában némi Győr-közeliséget? Más fellépni ott, ahonnan indult?

Ez egy ideig így volt, aztán eltűnt belőlem, ahogy az akkori világ is teljesen eltűnt. Dukay Barnabás zeneszerzővel, volt győri konzis társammal ezt jól meg is beszéltük pár éve a Nagycsarnoknál. Az utóbbi időben például, ha fellépek a győri Öt Templom Fesztiválon, és eljönnek az egykori tanáraim, osztálytársaim, nagyon jólesik, hogy ottaniként valamelyest számontartanak.

¬ Húszéves zongorista volt, amikor Interbrass dzsesszzenekaruk megnyerte az akkori idők tehetségkutatóját, a Ki mit tud?-ot. Hogyan és miért következnek újabb és újabb hangszerek, a gitár, az ütősök, a bandoneon? Folyamatos kíváncsiság, elégedetlenség, vagy mi hajtja?

Nem tudom, mondhatja-e bárki, egy-egy világhíres zenészóriás talán igen, hogy teljességgel birtokolja a hangszerét, én ezt nem állítom magamról. Azt viszont igen, hogy bármilyen hangszeren játszom is, mindig a saját zeném szólal meg, akkor is, ha azok feldolgozások. Zenei tanulmányaimra rátelepedett a „ne hibázz” bénító követelménye, szerintem ezért is lettem dzsessz-, aztán rockzenész, mert a szabadságot kerestem, a hibában mindig inkább a meglepetést, a lehetőséget láttam, ahogy az indiai muzsikusok is: nézzünk mögé, mit rejt!

¬ Nemcsak hangszerekben, művészeti ágakban is gazdag a pályája. Rengeteg filmzenét írt. Mintha az első megbízás után kézről kézre adták volna a filmesek.

Igen, ilyesmi történt, és én nagyon örülök ennek, mert a filmzeneszerzés mindig is vágyam volt. Hogy mást ne mondjak, 1972-ben a Ki mit tud?-győztes darabomnak ezt a címet adtam: Zene egy még nem létező filmhez. Egyébként úgy kezdődött, hogy Kovásznai György, a fantasztikus festőművész és rajzfilmes animátor engem kért meg, hogy írjam meg Habfürdő című egész estés, felnőtteknek szóló animációs filmjének a zenéjét. A film két hét alatt megbukott, aztán pár év múlva újraéledt, kultfilmmé válva valósággal felrobbantotta az animációs közeget.

¬ Hasonlóképpen támadt fel évtizedek elteltével Trance Balance nevű egykori zenekarának azonos című lemeze.

A nyolcvanas évek végén egy-két kritikát, interjút leszámítva lényegében visszhangtalan maradt, aztán harminc év múlva előbb egy spanyol, aztán egy angol kiadó jelentkezett, az utóbbi meg is jelentette, kortalannak, a szürrealista zene egyik csúcsának nevezte.

¬ Színházközelbe hogy került?

Még Győrben, az Arrabona amatőr társulat volt az első kaland, aztán a Levél nővéremnek előadások láttán Kern András kért és kapott tőlem dalokat, a Lövölde tér, a Látlak, Amerika talán a két legismertebb, de Darvas Ivánnak és Ruttkai Évának is írtam zenét Adamis Anna szövegével. Aztán Spiró György addig-addig mutogatta a dalaimat Benedek Miklósnak, hogy 86-ban, amikor Ivan Kusan Galócza című „énekes komédiáját” rendezte a Katonában, engem kért meg zeneszerzőnek. És hát a Levél nővéremnek is színház, zenés színház.

¬ Cseh Tamáshoz kapcsolják mind a mai napig a nevét, bármilyen tekintélyes és sokrétű életművet hozott is létre. Ebben talál kivetnivalót?

Nem. Egykori alkotóhármasunkból Bereményi Géza is szembesül ezzel. „Azért ne hagyd, hogy átírják az életrajzodat” – figyelmeztetett egy New York-i barátnőm, és persze korrigáltatom, ha Tamásnak tulajdonítják az én dalaimat. Egyébként meg az is közrejátszhat, hogy míg Tamás egy-két filmszerepen kívül egyértelműen a dalokkal azonosítható, Géza is, én is szerteágazunk.

¬ Rangos irodalmi folyóirat közölte a verseit, az idei Ördögkatlan Fesztiválon kiállítást terveztek a festményeiből, grafikáiból, fotóiból. Költőként, képzőművészként is ismerik?

Távol áll tőlem a nyomulás, az önmenedzselés. Az mindenesetre megnyugtató és fontos volt, amikor egy zenés irodalmi est végén ifjúkorom költőbálványa, Juhász Ferenc elismerően beszélt a verseimről. El tudok képzelni egy olyan könyvet, ahol megmutatom az írásaimat is meg a képeimet is.

¬ Nyilván tisztában van azzal, hogy sokan örülnének az ön megerősítő bólintásának is. Figyeli a fiatalabb zenészek munkáit?

Van egy számomra érdektelen mainstream dömping, ez régebben is így volt, de sok minden tetszik is. Az utánam következő nemzedékből például Heart Rock Company zenekarom gitárosával, Bujdosó Jánossal akár próba nélkül is egy húron pendülünk. ¬ Puszta Dóra