Azt hihetnénk, hogy már mindent tudunk az ülőmunka ártalmairól, a friss kutatások azonban ezen a téren is tudnak újdonságokkal szolgálni. Kérdés, hogy élet(vitel)szerűen beilleszthető-e a szükséges mennyiségű fizikai aktivitás az irodai napirendbe.
Fakó a bőre, beesett a szeme, púpos – az Emma nevű viaszbábun ábrázolt előrejelzés szerint így nézhet ki húsz év múlva egy egészségtelenül dolgozó irodista. Tartásdíj
profimedia
Robotszerűlazítás
A modern ergonómia centiméterekben és fokokban határozza meg, pontosan milyen pozícióban kell(ene) egészségesen ülni egy íróasztalnál. Egyebek mellett egyenes, legalább az alsó részén megtámasztott háttal, a fej 50–100 centiméterre a képernyőtől, amelynek felső széle a szemek vonalában található. Az alkarok – amelyeket lazán támaszt a szék karfája – 90 fokos vagy annál kicsit nagyobb szöget zárnak be a felkarokkal, a csukló gépelés vagy egérhúzogatás közben nem törik meg. A talpak a padlón vagy lábtámaszon nyugszanak, a térdek a csípővel egy vonalban vagy kicsit lejjebb állnak. A legszükségesebb eszközök legfeljebb karnyújtásnyira vannak, és az irodai dolgozó még véletlenül sem telefonál a füle és a nyaka közé szorított készülékkel.
Huzamosabban azonban még ez a már-már robotszerű testtartás sem egészséges, ezért szükséges felállni legalább 30 percenként, hogy ötpercnyi mozgás alatt némileg regenerálódjon a szervezet, beinduljon a vérkeringés, nyúljanak az izmok. Külön irodalmuk van az irodai tornagyakorlatoknak, amelyeket az íróasztalnál, akár öltönyben vagy kiskosztümben is el lehet végezni. De ha célzott tricepsz- és mellizomnyújtásra vagy lábizom-erősítésre nincs mód, egy kis lépcsőzés is megteszi.
Kérdés, mennyire életszerű ezeknek a tudományosan alátámasztott elveknek az aprópénzre váltása. Ha az ergonomikus környezet biztosítható is, és képes valaki órákat az előírt tartásban ülni (már ezek sem triviálisak), a munka rendszeres megszakítása igen sokaknak okozhat fejtörést. Nyolcórás munkaidő alatt ugyanis az előírások szerint legalább tizenötször kellene elhagyni a munkaállomást, összesen majdnem másfél órára, ami – ha a munkaadó ragaszkodik a „nettó” ledolgozott időhöz – minimum 9 és fél órásra nyújtaná a napot, az ebédidőt nem számolva. Arról nem beszélve, hogy számos olyan munkahelyi elfoglaltság van, amit egyszerűen nem lehet ilyen gyakorisággal megszakítani (például értekezletek, online megbeszélések, ügyfelekkel való kapcsolattartás vagy nagyobb koncentrációt igénylő feladatok). Ahogy az is kérdés, vajon – a home office-on kívül – hány irodában alkalmas a légkör arra, hogy a kollégák tornázgassanak, amikor elérkezik az esedékes pauza ideje. Vagy, ha minden körülmény optimális, hányan képesek hosszú éveken keresztül betartani azt, hogy félóránként menetrendszerűen megszakítják a munkájukat.
