¬ A nagyszülei 1956-ban menekültek el Magyarországról. Mit szólnának ők – vagy akár az apja – ahhoz, hogy ön visszaköltözött?

Amikor elkezdtem rendszeresen visszajárni, apám azt mondta: „Nem azért menekültem egész életemben Közép-Európából, hogy te visszakússz oda.”

¬ Milyen érzés édesapja Apámat nem láttátok? című emlékiratait olvasni?

Most írtam előszót a jövőre megjelenő új kiadáshoz, úgyhogy újra elolvastam, és majd megszakadtam a nevetéstől. Apa a könyvében nem fogalmaz meg közvetlen kritikát az apjával szemben, néhány dolgot pedig nem is említ. Például azt, hogy tinédzserként az apja nem gondoskodott róla anyagilag. Lehetetlen úgy olvasni a művet, hogy ne tudatosuljon bennünk, hogy Faludy György apai érdemei fordított arányban álltak költői kvalitásaival. Amikor a nagyszüleim 1956-ban elmenekültek, 20 hónapos apámat nem vitték magukkal, csak később mehetett utánuk. Aztán amikor Zsuzsa, a nagymamám 1963-ban haldoklott, rájött, hogy nagyapám gyakorlatilag alkalmatlan egy gyerek felnevelésére, ezért apát bentlakásos iskolába adta.

¬ Bánja, hogy gyerekként nem tanult meg magyarul?

Mindennap. Tanulok magyarul, de fájdalmasan lassan megy. Angol édesanyám kétnyelvű gyerekeket szeretett volna, úgy gondolta, jó móka lesz. Apám viszont nem volt hajlandó magyarul beszélni velem és a nővéremmel. Bízott ugyan abban, hogy a hidegháború véget ér, de azt gondolta, addig eltelik még 30-40 év. Jobbnak tűnt számára, hogy boldog, asszimilált angol gyerekekként nőjünk fel, mert úgy hitte, úgysem lesz arra lehetőségünk, hogy valóságos kapcsolatot alakítsunk ki Magyarországgal.

¬ Súlyos diszlexiával küzdött, majd a Cambridge-i Egyetem legfiatalabb hallgatója lett. Hogyan formálták ezek a tapasztalatok a személyiségét?

Makacsul kitartóvá tettek. Cambridge-dzsel kapcsolatban szerencsés voltam, erős lelki támogatást kaptam. Oxfordban több csodagyerek élete is kisiklott, elszöktek vagy elhidegültek a szüleiktől. A diszlexia szempontjából persze kemény volt, de a társaim védelmeztek. Mély barátságokat kötöttem, és később papként a legboldogabb pillanataim közé tartozott, amikor a Peterhouse-ban szerzett barátaim esküvőit vagy gyermekeik keresztelőjét tartottam.

¬ Hogy fogadták a családjában, hogy anglikán pap lett?

A nagyapám zavarba ejtőnek találta a teológia és a vallás iránti érdeklődésemet. Amikor Oxfordba mentem teológiát tanulni, volt egy rövid telefonbeszélgetésünk: „Miért akarsz ilyen gyönyörű helyre menni, hogy egy ilyen ostoba álmot kövess?” – kérdezte.

¬ Ez az „ostoba álom” aztán több mint tíz évig tartott, miért lett vége?

Egy yorkshire-i kolostor teológiai iskolájában végeztem a papi felkészülést, inspiráló évek voltak. Remek móka szerzetesekkel együtt élni – mintha lenne 25 különc nagybácsid, akik szeretettel gondoskodnak rólad. De bármennyire élveztem is az ottlétet, nem éreztem, hogy csatlakoznom kéne. Newcastle-ban szolgáltam, főként hátrányos helyzetű közösségekben. Tíz év után azonban meglehetősen kiégtem, és változásra volt szükségem.

¬ Nehéz volt a Faludy névvel gyökeret verni Magyarországon?

Nem akartam abból karriert építeni, hogy Faludy György unokája vagyok. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy több mint egy évtizeden át jártam ide, és senki sem tudta. Az évek során azonban megtanultam, hogy bár a történelem nem ismétlődik, azért rímel. Nagyapám a késő harmincas éveiben jött vissza Magyarországra, hogy újságíróként dolgozzon egy olyan korban, amikor az ország orosz befolyás alatt éles autoriter fordulatot vett. És velem mi történik? A harmincas éveim végén visszaköltözöm Magyarországra, hogy újságíróként dolgozzak egy olyan korban, amikor az ország orosz befolyás alatt éles autoriter fordulatot vesz.

¬ Gondolom, bonyolult érzései vannak a nagyapjával kapcsolatban, de érez-e haragot?

Régen éreztem, de azt hiszem, már nem, néhány dolgot kivéve. Nagy nehézségeim vannak az Elmentél harminc éve című versével, amit a nagyanyám halálának évfordulóján írt az utolsó szeretkezésükről. Akkor Zsuzsa már lényegében két lábon járó csontváz volt, akit felemésztett a rák. A vers címe is hihetetlenül feldühít, mert Faludy gyalázatosan elhanyagolta őt a betegsége alatt.

¬ Volt pillanat, amikor ezek az érzések kezdtek önben elhalványulni?

Nagyapa a halála előtt egy évvel találkozott velem, az apámmal és a nővéremmel, együtt ebédeltünk Londonban, ahol bocsánatot kért, és elismerte, hogy nem volt jó szülő és nagyszülő. Ez egyfajta megbékélés volt. Azt nem mondanám, hogy ezután szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, de számomra lehetővé tette, hogy eljöjjek a temetésére, amit egyébként nem hiszem, hogy megtettem volna. Kétségtelenül erős, de nem egyszerű volt közöttünk a kapocs. Azt hiszem, a papi lét iránt érzett erős vonzalmam – amelynek része a gondoskodás mások jólétéről – az ő személyes önzőségére adott egyfajta válaszreakció volt.

¬ Gondolt már arra, hogy visszaköltözik Angliába?

Nem igazán. Egy dolog hiányzik, az édesanyám rendkívüli állatsereglete. A szüleim mindketten korán nyugdíjba mentek, és rövid második karrierjükben nyulakat és tengerimalacokat tenyésztettek a Harrod’s kisállatrészlegének. ¬ Serdült Viktória