László Géza: Barkácsolás a gazdaságirányításban

Barkácsolás „az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz” – Vörösmarty után szabadon, valahogy így összegezhetnénk László Géza kötetének fő üzenetét, ha Vérbárczy János példáját követnénk. Ő Pintér Béla legújabb darabja, a Réka és az oltatlanok egyik antihőse, és az a szokása, hogy kedve és hangulata szerint ír bele egész sorokat a legismertebb magyar versekbe, vagy cserél ki bennük szavakat. László Géza persze a legkevésbé sem Vérbárczy, sőt a Gálvölgyi János által megformált radikális idiótával szemben mindenféle populizmustól és összeesküvés-elmélettől irtózik. Olyannyira, hogy amikor először léptek fel radikális és anarchista tömegek a globális pénzügyi rendszer ellen, azt vizionálva, hogy az az uralma alá akarja hajtani a fél világot, vagy tán az egészet, és Magyarországon is akadtak hívei e nézetrendszernek, Király Júliával és a közös munkájuk lezárása napjaiban elhunyt Csontos Lászlóval együtt veretes tanulmányt írtak arról, hogy az új pénzügytechnikai megoldások és innovációk misztifikálása helyett azok értelmezésére volna szükség. Ez először Az ezredvégi nagy borzongás címmel jelent meg a Közgazdasági Szemle 1997-es nyári dupla számában, majd kissé átdolgozva, a lényeget jobban kiemelő, Elfajzott-e a pénzügyi rendszer? címen a Beszélőben. Ezekben még nem használták a barkácsolás kifejezést, amelynek László Géza most bő háromszáz oldalt szentelt.

Az ökonómiában szokatlan metafora feloldását nem bízza az olvasóra, már az első oldalon rögzíti: azokra az esetekre használja, amikor valamely kormány „saját belátása szerint válogat a szakpolitika szerszámosládájából”, és nem a főáramú szakmai protokollt követi, hanem rögtönöz, kapkod. A pénzügyi közgazdász, szociológus, egyetemi oktató és a telefónia, informatika világában csúcsvezetői tapasztalattal felvértezett szerző 13 különböző eset válságkezelési célzatú innovációit idézi fel. A sztorik némelyikét sokszor és sok nézőpontból tárgyalta a szakirodalom, mint Franklin D. Roosevelt elnök New Dealjét vagy Margaret Thatcher reformjait, másokat, például Dél-Koreában Pak Csong Hi iparpolitikáját, manapság a fejlesztő állam bűvöletében élő teoretikusok és kormányok másolnák, megint más esetek viszont bántóan kimaradnak a magyar közbeszédből; ilyen az argentin adósságválságok láncolata vagy az Egyiptom politikai életét megfertőző haveri kapitalizmus. Az egyes fejezeteket a barkácsolás ügyetlensége, ritkábban mesterfogásai mellett az köti össze, hogy a kormányzati kreativitást mai nézőpontból vizsgálja a szerző, felvillantva az evidens párhuzamokat a honi gyakorlattal.

Mindemellett a magyarországi barkácsolgatás csúcsteljesítményeit sem kerüli meg. Bokros Lajos rövid, ám annál súlyosabb pénzügyminiszteri ténykedését a válságmenedzsment-tudományok nézőpontjából tekinti át, megállapítva, hogy a reformokat hiába akarta „preventív válságkezelésként” eladni, mert az üzenet nem ment át, a mérlegkészítéshez viszont a Harvard-professzor Kornai János korabeli értékeléséhez nyúl vissza, amely sikernek tekinti, hogy a katasztrófát gazdasági visszaesés nélkül sikerült elhárítani. Részletesen taglalja az Orbán-rezsim populizmusát is, amely „az aktuális kollektív vágyakból igyekszik politikát formálni”. László Géza a Magyar Narancs Egotrip rovatának állandó szerzője (Bojtár B. Endre főszerkesztővel a saját érdekeltségébe tartozó kiadóban indította el a Magyar Narancs Könyvek sorozatot), idén januárban ezt írta a hetilapban az Orbán-kormány 2022-es teljesítményéről: „a kapkodó beavatkozások éve volt. Először előrefelé, aztán vissza: a választások előtt terülj, terülj, asztalkám, utána kemény megszorítások.” Mi más lenne ez is, mint megrontó barkácsolás, „kancsalúl”, festett egekre vetett tekintettel.