Távol,Afrikában

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi keresnivalója van a Magyar Honvédségnek a glóbusz túloldalán, a világ egyik leginstabilabb régiójában. Az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig húzódó Száhel-övezetnek az ad geopolitikai súlyt, hogy a „globális szomszédság” jegyében az ottani problémák Európa déli határainál is nagyon hamar jelentkeznek. A térségben egyszerre van jelen az összes elképzelhető gyújtópont, melyek anarchiába taszíthatják az államokat. A rendszerszintű korrupciótól és a túlnépesedéstől kezdve a radikális musz­lim dzsihádista színezetet öltő, etnikai alapú szeparatizmuson át a globális klímaváltozás okozta vízhiányig és elsivatagosodásig mindegyik tényező már önmagában működésképtelenné tudja tenni az államokat – hát még ha egyszerre, egymást felerősítve jelentkeznek.

Nem is maradt el a várt hatás, valóságos puccshullám söpört végig a térségen: az utóbbi három évben hét országban követtek el államcsínyt. Maliban, Burkina Fasóban, Guineában, Nigerben és Gabonban katonai hatalomátvétel döntötte meg a kormányokat, míg Csádban és Szudánban alkotmányos puccsokat hajtottak végre. Ráadásul ebben az időszakban Gambiában, a Közép-afrikai Köztársaságban és Sierra Leonéban is katonai hatalomátvételt kíséreltek meg, csak ezek nem jártak sikerrel. A kvázi stabil országokat is csak a szentlélek tartja egyben. Ami pedig európai szempontból a legrosszabb: az elzavart frankofón kormányokkal együtt a nyugati katonák is távoztak, a helyükre pedig Oroszország nyomult be a Wagner katonai magánvállalat képében, vagy egyszerűen polgárháborúba süllyedtek az országok.

Csádnak éppen az adja a jelentőségét, hogy ez a térségben az egyetlen többé-kevésbé stabil, Nyugat-barát ország, amelyre még lehet építeni. A léc azonban itt is rezeg: 2021-ben vették át a hatalmat a hadsereg magas rangú tisztjei Mahamat Idriss Déby tábornok vezetésével, miután a 30 éven át az ország élén álló apját ellenzéki fegyveresek ölték meg. A parlament feloszlása és a kormány lemondása után az Idriss Déby elnök vezette, átmenetinek szánt katonai tanács vette át a hatalmat. A tanács azonban nem tartotta be a választások kiírására tett ígéretét, így gyakoriak a tüntetések, amiket véresen vernek le a karhatalmi erők.

A 17 milliós Csádban jelenleg 7,5 millióan szorulnak humanitárius segítségre, és az ország több mint 40 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Ehhez jön az országban élő 1,1 millió menekült, akiknek csak kevesebb mint fele a belső migráns.

A számos problémával küzdő Csád még így is stabilabb, mint a környező államok. Keleti szomszédjában, Szudánban konstans polgárháború folyik, az északi Líbia lényegében kettészakadt, a délre eső Közép-afrikai Köztársaságban és a nyugati Nigerben a Wagner és a kormányerők harca dúl radikális csoportok ellen. A menekültek pedig mindig a legbiztonságosabb ország felé veszik az irányt, ami ezúttal Csád. Az ország valódi puskaporos hordó, és egy geopolitikai rémálommal érne fel, ha szétesne – jegyzi meg több szakértő is, ám sok elemző nem jósol hosszú életet a regnáló rezsimnek. Az ENSZ szerint pénz és élelem híján bármikor leállhat a rászoruló menekültek élelmezése, akiknek nagy része az ország peremvidékén, a szudáni határon van menekülttáborokban.

Noha a magyar javaslat közvetlenül nem említi a „migráció visszaszorítását”, a kormányzati kommunikációban egyértelműen ez az elem kapta a legnagyobb hangsúlyt. A valóságban a humanitárius és a biztonsági helyzet javítása valóban stabilizálni tudná Csádot, és ezáltal mérsékelhetné a kifelé irányuló migrációt. Ez nem is pusztán magyar, hanem európai érdek is. Ugyanakkor a magyar jelenlét a relatíve alacsony létszám, a korlátozott pénz és az ország 1,3 millió négyzetkilométeres mérete miatt legfeljebb tüneti kezelést jelenthet, a strukturális okokat a régióban jóval nagyobb erőkkel és régebben jelen lévő franciák sem tudták megváltoztatni. De a magyar vállalkozás legalább jó pont a nyugati vezetők – különösen Emmanuel Macron francia elnök – szemében.

„Minden magyar állampolgár köteles a haza védelmére” – áll az alaptörvényben. Ezt a passzust egészítené ki a tizenkettedik – a szuverenitásvédelmi csomaghoz (lásd Itt félned kell című írásunkat) is kapcsolódó – alkotmánymódosítás azzal, hogy „A haza védelme nemzeti ügy”. A változtatás egyelőre alig tűnik többnek, mint szimbolikus gesztusnak, ám a kormány bármikor kötelezettségeket keletkeztethet belőle.

A honvédszakszervezetek tervezett beszántásának a következményei ugyanakkor már láthatóak: „A Magyar Honvédség hivatásos állományú tagja jogállásával összefüggésben szakszervezet nem alakulhat és tevékenykedhet. A Magyar Honvédség hivatásos állományú tagja jogállásával összefüggésben működő más érdekképviseleti szervezet a kormány rendeletében meghatározott sajátos szabályok szerint alakulhat és tevékenykedhet” – fogalmaz a javaslat. A honvédszakszervezetnek eddig sem volt erős szava, ám a tárca legalább egyeztetett velük a tervezett módosításokról. Az még nem publikus, hogy pontosan milyen kondíciókkal jönne létre a szakszervezetek alternatívája, ám e lépés akár az utolsó érdekérvényesítési fegyverüket veheti el a katonáknak: a kapcsolattartást a nyilvánossággal.

A kormány ennél is tovább menne: a személyügyi változtatásokról már rendeletben dönthet a honvédelmi miniszter, így megspórolható a parlamenti szavazással járó hosszú és nyilvános egyeztetés nyűge. A tárca közben megkezdte a szolgálati viszony régóta tervezett reformját is. Első lépésben az alapvetően gazdasági és közigazgatási elemekből álló méretes törvényjavaslatban rejtették el a honvédek jogállásáról szóló törvény módosítását, amely bevezeti a gumiszabálynak tekinthető „különös szolgálati rendet”. Információnk szerint a tárca több olyan módosításon is dolgozik, amelyek korábban még a belső szűrőkön sem mentek át. Felmerült például a sávos bérezés és a teljesítményértékelés bevezetése, a bérpótlékok ritkítása, a tanulmányi szerződések feltételeinek szigorítása. A szabadságok helyébe a „szolgálatmentes napok” lépnének, azzal, hogy azok kiadásáról a parancsnok dönthet.