Szoros, de teljes mélységében máig feltáratlan kapcsolat van az inszomnia és a pszichés betegségek között. A civilizációs kórnak számító, az élet egyre több területén problémát okozó alvászavarokat inkább érdemes pszichoterápiával, mint okoseszközökkel kezelni.
Alvásproblémáktól szenvedő páciens vizsgálata a lille-i egyetemi kórházban. Kifeküdt
AFP
Filmestúlzások
Inszomniaábrázolás A gépész című filmben. Amerikai pszicho
afp
Mit lehet megtudni a mozikból a minden harmadik ember életét megkeserítő álmatlanságról? A kérdést felvető ausztrál kutatók úgy találták, bár a hollywoodi filmkészítők évtizedek óta előszeretettel ábrázolnak inszomniával küzdő szereplőket, azok tüneteinek és hétköznapi problémáinak a bemutatása meglehetősen felszínes: hol elbagatellizálják, hol félelmetessé és leküzdhetetlenné nagyítják az állapotukat. A klisék közé tartozik, hogy a filmekben általában fiatal vagy középkorú férfiak élnek ezzel a zavarral, míg a valóságban az idősebb felnőttek és a nők szenvednek nagyobb arányban álmatlanságtól. De az is elsikkad, hogy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkezők és az egyedül élők körében gyakoribb ez a probléma.
A szélsőséges példák közé tartozik a Christian Bale főszereplésével 2004-ben bemutatott, A gépész című film kórosan lesoványodott, kiközösített, paranoiától, hallucinációktól és téveszméktől gyötört hőse, akiről csak a mozi vége felé tudható meg, hogy valamiféle pszichiátriai zavar áll az álmatlansága hátterében. A rendezők gyakran használják az inszomniát a pszichothrillerek kelléktárában a „rejtély” növelésére is, hogy a nézők csak találgathassák, vajon az éppen látott események valósak, vagy a szereplő képzeletének szüleményei. Emiatt az alvászavar félelemkeltő, megbélyegzést kiváltó, kezelhetetlen állapotként jelenik meg, mint mondjuk a Taxisofőr címszerepét 1976-ban szuggesztíven alakító Robert de Niro esetében. Az is ritkaság, hogy egy inszomniás filmszereplő segítséget kapjon a problémájára, ami ugyan a Harcosok klubja című kultfilmben (Brad Pitt, Edward Norton) megtörténik, csakhogy a főhősnek ehhez egy másik betegséget kell színlelnie, ezzel is azt sugallva, hogy az inszomnia nem egy „normális” betegség.
A másik véglet volt az idén bemutatott regényadaptáció, a Vörös, fehér és királykék című romantikus LMBTQ-komédia, amelynek egyik főszereplője is álmatlansággal küzd, ám erre éppen csak utalnak az alkotók, azt már nem érzékeltetik, milyen hétköznapi nehézségekkel jár ez az állapot. Ezzel pedig fenntartják az illúziót, hogy az alvászavarban szenvedő ember minden gond nélkül éli az életét, sőt olykor a kevés alvás még hasznos is lehet számára.
