¬ A jófiús, béketűrő természet ellensúlyozása gyanánt motorozik, és lett az idei Balkán Rally házigazdája?

Minél jobban, aktívabban, többrétegűen szeretném megélni az életet. Eleinte féltem a motorozástól, de az járt a fejemben, ha nem próbálom meg, kimaradok valami nagyon jóból. Motorozás közben más illatok csapnak meg, mások az érzetek, a levegő. Kialakult egy összetartó közösség. Azért nem mi vagyunk a Hell’s Angels, nem fogok bőrmellényben pöfögni az ablakok alatt.

¬ A Macskák musical láttán már háromévesen tudta, hogy színész akar lenni?

Sosem lehet elég korán kezdeni ezt a pályát. Hiába gondolják sokan, hogy ebben a korban még nem dönthet valaki, rendkívül erős volt bennem az érzés, hogy milyen jó dolog lehet játszani. Nyilván egy háromévesnek mást jelent, amikor átadja magát egy zenés kavalkádnak a színpadon, vagy a saját édesapját látja egy nagy hintán macskának maszkírozva játszadozni. Mégis onnan jött az impulzus, hogy a játék öröm, boldogság.

¬ Apja árnyéka elől menekült a Guildhall Schoolba?

Egyáltalában nincs erről szó. Büszke vagyok apámra, amit elért, büszke vagyok a Haumann névre. Amit a fodrász nagyapám elkezdett amatőr színészként, titokban, apám folytatott országos szinten profiként, azt szeretném én külföldön is megvalósítani, magasabb platformon megmutatni. Jók az esélyeim.

¬ Mi hozta annak idején haza Londonból?

A kinti színészélet gyökeresen különbözik az itthonitól. Nekünk, magyar színészeknek valahogy mindig garantáltabb a létünk, egy színházi szerződés, egy-két produkció formájában. Angliában három-négy hónapig művelheted a szakmát, aztán talán évekig nem jutsz lehetőséghez. A Guildhallon felkészítettek minket, hogy piszok nehéz lesz, ha kitesszük a lábunkat az iskolából. Huszonháromból hárman maradtunk aktívan a pályán. Nekem szerencsém volt, hogy az iskola után egyből dolgozhattam a BBC-nek, amit egy mozifilm és a Radnóti Színház követett itthon.

¬ Kezdetben kívülállónak, kakukktojásnak számított?

Olyan volt az egész, mint a szabadesés. Tudták, hogy a Máté kiment Londonba, marha jó iskolába jár, csak hát eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

¬ Érzelmileg vagy szakmailag nyomott inkább a latban, hogy A fösvényben együtt játszott a három Haumann, apa, fia, lánya?

Ez csak a média számára volt szenzáció. Mi ugyanúgy játszottunk a színpadon, mint ahogy otthon a konyhaasztal körül, a kertben vagy a nappaliban.

¬ Páran nekifutottak már Magyarországról a nemzetközi filmes karriernek, de bebizonyosodott, hogy nagyon nehezen megy.

Teljes embert igényel, jó alapokat és maximális odaadást. Ma már nincs azonban szükség fizikai jelenlétre ahhoz, hogy valakit kinézzenek egy szerepre. Van olyan, hogy a saját lakásomból felvett videóanyagokkal castingolok, amiket már lassan tíz éve az egyik nagyon kedves barátom készít komplett lámpaparkkal, kamerával, vágóként is. Az Oppenheimer rendezőjének, Christopher Nolannek sem okozott problémát, hogy úgynevezett selftape-en választott ki Szilárd Leó szerepére. Ez is bizonyítja, hogy a módszer működőképes.

¬ Részvétele a hollywoodi szuperprodukcióban belépőt jelenthet egy beteljesíthető álomhoz?

Christopher Nolan egy zseni, nem utolsósorban színészbarát rendező, akivel álom együtt dolgozni, és meghallgatja a színész felajánlását a szerepről. Nagyon jól dolgoztunk együtt a címszereplő Cillian Murphyvel is. Sokat beszélgettünk, ami akár barátság kezdete is lehet. Van köztünk valamiféle jóleső cinkosság. Az Oppenheimer kivételes alkalom volt. Remélem, lesz majd újra szerencsém ilyen zseniális lehetőségre pályázni, de az biztos, hogy egy képzeletbeli útlevélben már benne van pecsétként, hogy ott a helyem.

¬ A londoni vörös szőnyeges bemutatóról rögtön belecsöppent a szolidaritási akcióba a hollywoodi filmes dolgozók sztrájkjával. A hazai színésztársadalom mit tanulhatna abból?

Például azt, hogy egységben az erő. Hollywoodban az egész rendszer leállt, több mint száz napig sztrájkoltak úgy, hogy senki sem kapott fizetést. Itthon, sajnos, több példa is van arra, hogy egy színész azt mondja, elvállalom kevesebbért is, mint a kollégám. Nem szabad hinni a fizetéseknél a „sajnos most csak ennyit tudunk adni, de majd legközelebb” típusú érvelésnek. Tessék büszkén kiállni magunkért, egymásért és a szakmánkért.

¬ Az Oppenheimer Los Angeles-i forgatása egybeesett az édesapja halálával. Hogyan sikerült feldolgoznia?

Örülök annak, hogy apu még tudott erről a lehetőségemről. Óriási hurrá- és hajrálendület volt benne. Rengetegszer erőt ad az optimizmusa, a szállóigévé vált mondása: „Gyerünk, Haumann!” Mint ahogy az is, amikor telefonon videót küldtem neki arról, ahogy a forgatás után sétálok a malibui verőfényes napsütésben, és épp az óceánparton szemezgető sirályokról közvetítek neki Budapestre. Visszaírt: „Ott vagyok veled!” Apám állandó jelenlétét érzem, sokszor beszélek hozzá, és hallom is a válaszát. Ebben nincs semmi misztikum, kell hallgatni a belső hangokra, és hinni bennük. ¬ Szentgyörgyi Rita