Az irodalmi Nobel-díjas Jon Fosse előadása

Stockholmban a december nem csak a Luca-nap, a templomi koncertek és a karácsonyi készülődés jegyében telik. A hónap elején egy héten át ünnepel a város, királyi pompával köszönti az év Nobel-díjasait. Az egyhetes rendezvénysorozat fináléja a december 10-ei díjátadás és díszvacsora, ahol fanfárok kíséretében előlépnek a díjazottak, átveszik a svéd királytól a diplomát és az aranyérmet. Ekkorra már mindenki túl van a sajtótalálkozókon, a fényképezkedéseken, a követségi fogadásokon és a díjazottak ünnepi előadásain.

Az idei irodalmi Nobel-díjat Jon ­Fosse norvég író kapta. Minimalista írásművészete – drámái, esszéi, versei, regényei – rendkívül egyedi, sajátosan norvég, de szövegei úgy szólalnak meg, mintha nyelveken, földrajzi helyeken átívelő zeneművek lennének. Ismétlésekkel, szünetekkel, erősen, halkan. Vizekről, hegyekről, emberekről, a születés és a halál pillanatáról, vágyakról, az állandó keresésről és kételyekről. Jon Fosse magyar fordítójaként azon kevesek egyike voltam, aki a Svéd Akadémiától meghívást kapott a Nobel-díj átvételét megelőző előadására. A 64 éves író meghatóan őszinte, szép beszédet tartott; szót ejtett fiatalkori szorongásairól, rossz és jó kritikáiról, a számára boldogságot és biztonságot nyújtó írásról. És arról, hogy az élet legnagyobb eseményeit a csend, a hallgatás tudja igazán kifejezni. A magyarul A másik név – Szeptológia I. címmel megjelent kötetének norvég megjelenése után sokan írtak neki; volt, aki visongva örült, volt, aki könnyezett, és olyan is, aki azt írta, a Szeptológia mentette meg az életét. „A halál és az öngyilkosság több művemben is szerepel, többször is, mint szeretném” – mondta beszédében, és hozzátette: „De mindig tudtam, hogy az írott szó életmentő lehet, talán engem is az mentett meg.”