¬ Ahhoz képest, hogy nem is akart színész lenni, a színészszakma egyik legfontosabb díját kapta meg három éve. Mostanra helyére került a fejében az élmény?

Nehéz elfogadni ezt az egészet; sokat segít, ha arra gondolok, hogy oké, talán nem vagyok rossz, de biztosan szerencsésebb vagyok, mint amennyire ügyes. Utána egész nyáron elég szarul voltam, bár ez biztosan összefügg azzal, hogy akkor veszítettem el az egyetememet; ez az egyetemfoglalás utáni nyár volt. Féltem, hogy nagyon megváltozik az életem: rengeteg üzenetet kaptam, tévéinterjúkat készítettek velem, miközben ez volt az első film, amiben valaha szerepeltem. Tényleg hihetetlen volt. És közben tudtam, hogy nem szabad emiatt jobbnak tekintenem magamat. De azért helyre kell tennem magamban, hogy hirtelen a Berlinale vörös szőnyegén állok, pedig nemrég még Békásmegyeren a panelek között hintáztam a játszótéren. Hogy lehet ezt feldolgozni?

¬ A gratulációkon kívül szembesült más reakciókkal is?

Már az SZFE-s felvételim is hasonló helyzet volt: sok barátom kétszer-háromszor próbálkozott, annyira vágytak rá, én meg csak úgy voltam vele, hogy „oké, próbáljuk meg”, erre engem 600-700 ember közül elsőre felvettek. Az Ezüst Medvével is azt éreztem, hogy rengeteg színész küzd az ilyen elismerésekért, én meg elsőéves rendezőhallgatóként azt mondom Fliegauf Bencének: „Persze, miért ne, csináljuk”, erre díjat kapok. Bence mondta utána: „Mindenki féltékeny lesz rád, és mindenki utálni fogja magát, amiért féltékeny.” Igaza volt, ilyenek vagyunk. Volt egy barátnőm, aki két hónapig nem beszélt velem a díj után, majd azt mondta, annyira féltékeny volt rám, hogy nem tudott gratulálni. Miközben szerintem meg kell érteni, ez nem egyedül nekem szólt, hanem a filmnek, a stábnak, Bencének, és a magyar független filmeknek is.

¬ A díj átvételekor az SZFE elfoglalása ellen szólalt fel. Felmerült önben, hogy ez kockázatos dolog?

Mindent az SZFE-nek köszönhetek. Amikor a díjátadó előtt megmutattam a szövegemet Bencééknek, csak annyit kérdeztek: „De tudod, ugye, hogy ez mit jelent, Lilla?” Mondtam, hogy tudom, persze. De én mindig a „tiltólistás” emberekkel pörögtem a filmszakmában, az egyetemfoglaláson is végig ott voltam, mindig nyíltan vállaltam, hogy nem szeretem a Fideszt, úgyhogy soha nem is volt kérdés, hogy én is rajta leszek ezen a tiltólistán (ha tényleg létezik). Egyébként is, mi történhet: nem lesz pénzem? Így is állandóan költségvetés nélküli filmeket csinálok, így sincs pénzem. Ennél rosszabb már nem lehet.

¬ Mégis kapott szerepet a kormánnyal jó viszonyt ápoló alkotók filmjében is.

Ezen én is meglepődtem, mert mindig is nyíltan vállaltam a véleményem, sőt már a bemutatkozásomban is elmondtam magamról mindent. Viszont én nem hiszek a kollektív bojkottban. Persze nem a propagandafilmekről beszélek, azért az teljesen más. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt négy évben, mégis van, hogy választanom kell a prémium kutyakaja és a vacsorám megvásárlása között. Tajvanon egy Ezüst Medve után húszmillió forintnyi pénzt kapsz az államtól, mert büszkék rád. Komoly erkölcsi kérdések elé állít a kormány minket – de egyébként a baloldal is; volt például olyan ellenzéki barátom, aki jó ideig nem beszélt velem emiatt. Szerintem ha bármilyen változást el akarunk érni bármilyen téren, ezt vészesen gyorsan abba kell hagynunk.

¬ Pozitív vagy inkább negatív élményként emlékszik az egyetemfoglalásra?

Ilyen összefogás az internetadó óta nem volt ebben az országban; ez mindenképp csodálatos. De hihetetlenül nagy traumám az egész: az SZFE 155 éves intézmény volt, még a szocializmus alatt sem rombolták szét, de most igen. Rossz visszagondolni, hogy naivan elhittem, majd történni fog valami – de nem. Elkezdtem érezni azt a kiábrándultságot és fásultságot, amitől sok itthon maradt negyvenes-ötvenes ellenzéki filmrendező ismerősöm is szenved. Ha most én itt maradok az országban, elszottyadok, mint egy kis szőlőszem, mert ez a kiábrándultság nem múlik el, csak erősebb lesz.

¬ Valóban tervezi elhagyni az országot?

Tervben van, hogy egy német színházban fogok dolgozni, Bécsbe pedig ki is költöztem egy időre, és elkezdtem az első nagyjátékfilmem forgatókönyvét fejleszteni osztrák támogatással. A nehéz gyerekkor és a gimi után néha azt érzem, megérdemlek végre pár jó dolgot, mégis nehéz ezeket feldolgozni. Budapestet egyébként nagyon szeretem, de a szakmám ellehetetlenítése, a csalódott közhangulat és még sok más tényező miatt nekem muszáj lelépnem.

¬ A Valami madarak című filmben egy idősotthonban közmunkát végző lányt alakít, aki szeretetteli kapcsolatot alakít ki az egyik bentlakóval. A családi háttere miatt különös lehetett ez a szerep.

Soha nem voltak nagyszüleim, akik előképet jelenthettek volna ehhez a filmhez; anyai ágon a nagypapám kiskoromban meghalt, nagymamám, aki hajléktalan volt, néha felbukkant anyukámnál, de egy ideje már nem tudjuk, mi van vele. Ilyen előképeim inkább a hatvan pluszos tanáraim voltak az SZFE-n, Janisch Attilától Tarr Bélán át Csaplár Vilmosig. Szeretem őket, tudok aggódni értük, ha olyan van valamelyikükkel, be is vásárolok nekik, de ez akkor sem az a közelség, amit egy rokonnal él meg az ember. ¬ Kovács Bálint