A társasházi közös képviselők munkájának minősége kevésbé függ a képzettségtől, mint az elhivatottságtól – ezt támasztják alá a gyakorlati tapasztalatok. Egy tízlakásos belbudai ház közössége például évtizedek óta maga tartja kezében az ügyeit. Igaz, az épületet baráti-ismeretségi alapon építették még az 1960-as években, sokáig a státusza sem volt világos. Társasházi alapító okirata csak 1998-ban született, de például a közös kiadásokra szánt befizetéseket továbbra is egy kockás papíron vezette egyikük. Ez teljesen megbízhatónak bizonyult, de amikor ő elköltözött, a többiek kénytelenek voltak közös képviselőt választani, mert maguk közül senki nem vállalta.
A választásnál a tiszteletdíj mértéke volt a fő szempont. Nem meglepő módon az, aki elsőként – a 2010-es években, havi tízezer forintért – elvállalta a munkát, semmilyen érdemi tevékenységet nem végzett, és az elmaradt karbantartások, el nem végzett javítások miatt lecserélték. A következő vállalkozó aktivitása abban merült ki, hogy felhatalmazás nélkül megszüntette a már három évvel túllépett lakáskassza-szerződést, megfosztva a társasházat a hosszú távon tervezett felújítások kedvező finanszírozásától. Az újabb váltáskor igazi profit bíztak meg: a kerületi önkormányzat szakcégét. A villamos hálózat több mint hatmilliós költségéhez mégsem jutottak önkormányzati támogatáshoz, mivel a profi cég munkatársa azon az állásponton volt, hogy ha pályáznának, akkor a következő évi pályázaton esélytelen lenne a ház. Így a felújítást saját erőből végezték, a következő évben pedig nem volt felújítanivaló. Illetve mindig van mit felújítani egy társasházban, de pár éve csak gyűjtögetik rá a pénzt. Ez adta meg a végső lökést, és végül mégis az egyik tulajdonos vállalta a közös képviselőséget, akit egy másik szomszéd segít műszaki ügyekben. Önzetlenségüket magyarázza, hogy gyakorlatilag addig is ők végezték a fizetett közös képviselők munkáját.
Egy háromemeletes, mintegy negyvenlakásos pesti, József körúti háznak a kezdetektől szakcég a közös képviselője. A közgyűlésekre igen kevesen járnak, így sokakat váratlanul ért, amikor kicserélték a kapualj és a belső udvar burkolatát, méghozzá nem akárhogyan. Az eredeti, 1896-os kövezetet eldózerolták, a ház jellegétől csúnyán elütő térköveket raktak a helyére, de azt az egyetlen elemet – talán fricskaként – megtartották, amin az eredeti évszám szerepel. Az általunk megkérdezett tulajdonosnak egyébként fogalma sincs, mibe került a feleslegesnek tűnő átalakítás. Ez az eset azt is példázza, hogy egy olyan szervezettől, amelynek érdekei éppenséggel ellentétesek a tulajdonoséval, nem reális elvárni, hogy a legolcsóbb, de még szakszerű, netán műértő megoldást válassza.
Ám persze arra sincs garancia, hogy ahol az egyik tulajdonos a közös képviselő, ott feltétlenül rendben mennek a dolgok. Egy nyolclakásos budai társasházban például évekig eltűrték, hogy a közös képviselő – törvényellenesen – ne hívjon össze közgyűlést, ne készítsen mérlegbeszámolót, és bizonyos helyiségeket önkényesen magáncélra használjon. Egy lakásvétel után, az új tulajdonos határozott fellépésének köszönhetően derült ki, hogy a közös képviselő tevékenységével kapcsolatban sikkasztás gyanúja is felmerülhet. Az önkényeskedés eltűrését elsősorban az magyarázta, hogy a lakások fele (részben öröklés révén) külföldi tulajdonosoké, akik a távolból mindezt nem érzékelték. Vagyis a civil kurázsi ebben az esetben is nélkülözhetetlen volt.
