Képformálás

Habár időben és éppígy a műveltségünkben is eltávolodtunk az ókortól, azért a ma embere is képes akár első pillantásra ráismerni Julius Caesar, Augustus vagy Nero portréjára. Minek köszönhető ez? És vajon tényleg azokat a császárokat mutatják az ezerszer lemásolt és reprodukált ábrázolások, akiket a láttukra meg szokás nevezni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések során vezeti végig az olvasót az elismert ókortörténész, Mary Beard Tizenkét császár című ikonográfiai kalandregénye. Merthogy az ábrázolások, a csoportosítások és (téves) azonosítások évszázadokon és korokon átívelő történetét elbeszélő munka nem csupán a szűken vett témájáról, azaz a Julius–Claudius- és a Flavius-dinasztia, meg az e kettő között oly rövid ideig uralkodó Galba, Otho és Vitellius portréinak históriájáról ad kimerítő beszámolót. Arról is meggyőzhet, milyen ingoványos – és egyszersmind megunhatatlanul szórakoztató – terep a történeti megismerés munkája, s hogy a mégoly megalapozottnak tűnő, kétely nélküli bizonyosság is milyen hamar válhat megmosolyogtatóvá. S mindeközben Beard művészettörténeti esettanulmányok és gyöngyszemek sokaságát kínálja az olvasóknak, például nagystílűen felvázolva azt a korszakos hatást, amelyet az élveteg Vitellius császár mellszobra tett megannyi európai képzőművészre, akik római orgiák sűrűjébe csak úgy odafestették ezt a rút, de oly kifejező arcot, mint az Utolsó vacsora ábrázolások szélére.