¬ Hogyan robbant be ilyen életkorban az erős szerelem Fahidi Éva személyében egy amúgy visszafogott ember életébe?

Éva, aki akkor 90 éves volt, felszabadította bennem az állandó önkontrollt, feszültséget, s ez új érzés volt nekem, akinek mindig, minden emberi kapcsolatomban az volt a fontos, hogy a társam érezze magát jól. Évának a korábbi életében ilyesmi nem jutott, sosem ő állt a középpontban. Velem megfordult a dolog, s ez számára is nagyon jó volt. Azt mondta, még a gyerekkorát beleértve is velem élte a legboldogabb időszakát. Kevés férfi dicsekedhet ilyesmivel!

¬ Folytatja az ő küldetését?

Nem szeretném, hogy Éva és az általa képviselt gondolatok teljesen eltűnjenek, bár ahogyan ő hatni tudott az emberekre, azt nem lehet pótolni. Fischer Ádámmal közösen határoztuk el, hogy alapítunk egy díjat, amit évente annak adunk oda, aki a legtöbbet tette a gyűlölet ellen. Éva legfőbb mondanivalója az, hogy a legnagyobb átok, ha a gyűlölet el tud terjedni. Az emberi törzsfejlődés folyamán kialakul egyfajta idegenkedés a mássággal szemben, és ehhez agresszió, tettlegesség is társulhat, de azért élünk társadalomban, hogy ezt ne hagyjuk.

¬ A háború után négy évet töltött Sztehlo Gábor gyermekotthonában, ahol sikerült toleráns „társadalmat” kialakítani. Mi volt ennek a titka, és miért nem működik nagyban?

Sztehlo Gábor nem tűrt semmiféle diszkriminációt a legkülönbözőbb hátterű, indulatú gyerekek között. Voltak is összeütközések. De akkoriban az életben maradáshoz – ha enni, ruházkodni, fűteni akartunk – szükség volt együttműködésre, közös munkára, s ezt mindenki megértette. Közösek voltak az érdekeink, például ha focizni akartunk, focipályát kellett építenünk. Hiszek a közösség erejében, és abban, hogy az azon belüli különbözőségek külön értéket jelentenek, és hozzásegítenek a sikerhez. Amit a mostani helyzetre át lehet ebből plántálni, az az, hogy amikor Sztehlo Gábor mögül kivonult az őt támogató egyházi szervezet, mert nemcsak keresztény, protestáns gyerekeket fogadott be, akkor azt mondta: annak van itt helye, aki segítségre szorul, s ez nem a vallásuktól függ.

¬ Életrajzi könyvében azt írja, legalább egyszer át kell élni az olyan felemelő érzést, mint 1956. Mit adott önnek elszánt pacifistaként, aki a harcok idején a hátországban maradt?

Borzasztó sokat! Az 50-es évek eleje után kezdett kicsit szabadabbá válni az élet. 56 reményt adott. A forradalom első napjaiban felemelő volt például az, hogy a betört kirakatokban dobozok voltak azzal a felirattal, hogy ide adjál támogatást a családoknak, akik a harcokban elveszítették a hozzátartozójukat. A pénzt senki sem vette el, pedig ismerjük, milyen az emberi viselkedés. Olyan hangulat uralkodott, ami az embereket jobbá tette. Sokáig minden évben végigjártam azt az utat, amit akkor, utolsó éves egyetemistaként október 23-án a tömeggel megtettem. Az utóbbi időben feladtam azonban a megemlékezést, mert 56-ot kisajátítják politikai célokra, emberek ellehetetlenítésére használják. Nem tűzök kokárdát, amióta az egy párthoz tartozást tükröz.

¬ Sosem kísértette meg egy-egy szakmai útján, hogy kint maradjon?

56 után az egyik jóbarátom, gyermekotthonos társam kimenni készült, és a tanácsomat kérte. Azt mondtam, nekem most itt a helyem, mert valami elkezdődött, amit megakadályoztak ugyan, de tovább kell csinálnunk. Végül ő is maradt. Később a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnél dolgozhattam volna hosszabb ideig Bécsben, de volt egy iráni ösztöndíjas, akit épp rám bíztak gyakorlatra. Nem lett volna tisztességes itt hagyni, s mire végzett, a lehetőség elszállt.

¬ A következő eufóriás időszakként a rendszerváltást élte meg. Csalódott?

Nagyon rosszul érzem most magam. Valami olyasmi kezd kialakulni, mint ami annak idején volt, persze nem a tettlegességig fajult Rákosi időszakban, hanem utána. Szellemi síkon zajlik ez. Hogy szabad-e az ember, azt azon lehet lemérni, szorong-e, ha politikai dolgokról kellene véleményt mondania bármilyen közegben. Működik-e benne önkontroll? Ha valaki nem mondja ki, amit gondol, mert úgy érzi, következményei lehetnek, az nem szabadság. Magamon is érzem ezt. Nagy Imre újratemetése fantasztikus élmény volt a Hősök terén, akárcsak 56-ban, mert elhittük, hogy akármi megtörténhet. Aztán a politika egészen más irányt vett, a mostani helyzet lehangoló. Nem tudok elmenni a világnak olyan részére, ahol ne kérdeznék meg: „Mi van Magyarországon, hogy lehet ez?” Szégyenpadra kerültünk.

¬ Magyarázata van rá?

Nincs. Intellektussal bíró emberek hogyan képesek arra, hogy egy hatalmon lévő ember állandóan változó gondolatait, kijelentéseit szimultán, kritika nélkül kövessék? Nyilván érdek vezérli őket. A széles tömegekhez pedig el sem jut más, mint a hivatalos „igazság”. Korlátozni kellene időben a hatalmi pozíciók időtartamát, mert ez a fajta időtlenség torzítja a hatalmon lévők lelkivilágát.

¬ Minden hányattatás után lelki békére lelt. Jöhet még új szerelem?

Most a legfontosabb, hogy megjelentessem Évával közös könyvünket a szoros érzelmi kapcsolatunk nyolc évéről. Ebben az életkorban elég nagy merészség lenne új szerelemre gondolni. Mély érzelemre nem számítok, de bizonyos idő elteltével nyitott tudnék lenni egy lazább kapcsolatra. Mert a legrosszabb dolog a magány. ¬ Gyenis Ágnes