Le a maszkokkal!
Aki hazudik, az lop is, aki lop, az csal is – mondja bölcsen a nép. Mégsem látszott eddig sokat tanulni a saját bölcsességéből, a hazugságot hajlamos hosszú ideig elfogadni, mígnem kilopják a szemét, megcsalják a hitét. A magyar politika elmúlt száz éve – rövid megszakításokkal – szinte másból sem állt, mint a társadalom zöme által eltűrt hazugságból és képmutatásból. A második világháború előtti legnagyobb hazugság az volt, hogy a nemzetből kitagadott zsidók elpusztításáért cserébe az ország visszakaphatja a Trianonban elvesztett területeit. Sokan elhitték, vagy úgy tettek, ám, mint tudjuk, az üzlet nem vált be. A háború utáni pár tétova év múltán Rákosi – egy elcsalt választást követően – azt a hazugságot hirdette, hogy a hatalom a munkásosztályé. Kezdetben ez is népszerű volt, aztán kiderült, hogy a hatalmat az állampárt monopolizálta hamis ideológia ürügyén. 1956 néhány hetes kitérője után Kádár azzal a hazugsággal lépett színre, hogy az általa kivégeztetett Nagy Imre elárulta a hazát és az eszmét. A következő 30 évet a többrétegű képmutatás és az ebből következő meghasonlás uralta: az állampárt a szocialista demokráciáról szónokolt, közben szép lassan a beengedte a piacgazdaságot a hátsó ajtón, a demokráciát viszont kirekesztette.