¬ A rendszerváltás idején lezárult a hazai rendezői korszaka. Nem tartja furcsának, hogy a szocializmus abszurd valóságát leleplező filmjeiről akkor váltott az oktatásra, amikor szabadon, cenzúra nélkül filmezhetett volna?

Dolgoztam forgatókönyveken, próbáltam filmeket készíteni, amelyek végül nem készültek el. Én is szeretném tudni ennek az okait. Talán a 2008-as gazdasági válság éppúgy szerepel közöttük, mint a hazai filmkészítési rendszerek létrejötte, majd összeomlása.

¬ Mit gondol a Nemzeti Filmintézet működéséről?

Azt hiszem, jelenleg a filmgyártás finanszírozása Magyarországon ott tart, hogy már nem próbál demokratikus lenni. Úgy látom, a filmet sem iparnak, sem művészetnek nem tekintik, pusztán propagandaeszköznek. Ebben hasonlóságot látok az ötvenes évek elejének filmgyártásával.

¬ Kilenc filmjét betiltották, vagy egyszerűen „elfelejtették” bemutatni. Ezek kemény ütéseket mértek volna a puha diktatúrára, ha a maguk idejében szabad utat kapnak?

A filmek eltűntek, hivatalosan nem létezett cenzúra. Egyszer sem kaptam hivatalos értesítést vagy végzést, a stúdiók sem kaptak, ahol a filmek készültek. A betiltásokban az a legfájóbb és a legképtelenebb, hogy nem volt és nincs módomban megítélni, mi történt volna, ha bemutatják őket. De nem gondolom, hogy a Kádár-rendszer miattuk omlott volna össze.

¬ Apró újsághírek nyomába eredve bukkant olyan témákra, amelyek leleplezték a Kádár-korszak paternialista, centralista viszonyait. Jó szimattal megérezte, hogy miből lehet rendszerkritikus alkotás?

Az érdeklődésemet mindig az események ragadták meg, amelyekben reményeim szerint valamiféle dráma lehetősége rejtőzött. Ez a dráma kellett ahhoz, hogy elmondjam mindazt, amit a rendszerről gondoltam. Az Ember Judittal közösen készített A határozat volt az, amelyik a legnagyobb port verte fel. Abban az időben készült, amikor az új gazdasági mechanizmust vissza akarták szorítani, és egy újkonzervatív hullám kezdődött el a hatalom berkeiben.

¬ Egyszer megfenyegette a Filmfőigazgatóság illetékes elvtársát…

Eljött az idő, amikor elegem lett abból, hogy a filmjeim egymás után ugyanarra a sorsra jutottak. Levélben kértem a betiltások indokolását a filmfőigazgatótól, és azt kérdeztem, milyen jövőt szánnak nekik. Azzal zártam a levelemet, hogy amennyiben nem kapok megfelelő választ, tudni fogom, mit tegyek. Valójában nem tudtam. Szóban azt a választ kaptam, hogy amíg az illető hivatalban van, kikerülnek a filmek a dobozból. Így is történt.

¬ Érdekelte a politika, a politizálás?

Kivétel nélkül minden dokumentum- és játékfilmemben azt kutattam, hogy abban a világban hogyan sérülnek alapvető emberi jogok. Hogy miféle gondolkodás az, amelyik megakadályozza, hogy alapvető emberi jogainkkal éljünk. És mennyire abszurd az a világ, amelyik e szerint működik.

¬ A Bástyasétány hetvennégy betiltása ellen a filmszakmából egyedül Jancsó Miklós és Hernádi Gyula tiltakozott. Hiányolta a szakmai szolidaritást?

Nagyon. Minden szakmának annyi a cselekvési területe, amennyit kiharcol magának. Létezett a Filmművész Szövetség, a Művészeti Tanács, amiben több filmrendező is benne volt. A szakma szemléletétől és összetartó képességének mértékétől függött, hogy ezek a szervezetek jelenthetnek-e cselekvési lehetőséget. Volt kollégám, aki azt mondta, hülye vagyok, próbáljak meg olyan kompromisszumokkal filmeket csinálni, hogy azok moziba kerülhessenek.

¬ Nemzetközileg elismert filmoktatói karriert futott be az USA-ban. Kárpótolta a sors az itthoni mellőzöttségért?

Minden másként alakult, mint ahogy terveztem. Ami elveszett, azt utólag nem lehet pótolni. John Lennon mondta, hogy az élet az, ami az emberrel történik, miközben más tervei vannak. Persze, az élet érdekes, furcsa és kiszámíthatatlan. Sokszor fájdalmas, ami történik velünk, de ha néhány év múlva ránézünk, rájövünk, hogy ugyanaz valami másnak, érdekesnek és másfelé vezető útnak a kezdete lehet.

¬ Kelet-Európában szocializálódott filmkészítőként mitől tud többet, jobbat, mást, mint a tengerentúli tanárok?

A filmrendezés tanítása csak kis részben szól a technikai ismeretek átadásáról. Minden tehetség különbözik az összes többitől. Elsőrendű feladatom kideríteni, hogy annak a tehetségnek, akivel éppen dolgozom, mire van szüksége, hogy a legjobb teljesítményt nyújthassa. Személyre szabottan döntöm el, mi az, amit szeretnék átadni neki.

¬ Igaz, hogy a Sundance Labnál töltött első napján inába szállt a bátorsága Robert Redford és Morgan Freeman között ülve egy padon?

Igaz is, meg nem is. Megriadva nem voltam, viszont azt gondoltam, nem vagyok odavaló, nincs ott semmi keresnivalóm, mert nem tartozom a hollywoodi sztárok közé. Eltartott néhány napig, amíg rájöttem, hogy Redford vagy Freeman azért vannak ott, mert a szakmai tapasztalatuk és a tudásuk fontos az új nemzedékeknek. Mindnyájan a történetmesélés alapjaihoz térünk vissza, és akkor mindegy, ki milyen pályát futott be vagy sem Hollywoodban. Az a fontos, hogy legyen érvényes mondanivalónk a fiatal filmkészítők számára. ¬ Szentgyörgyi Rita