Holszellemsüllyedel

Kultúra – ennek a kormányokon átívelően mostohán kezelt területnek az indulása óta kiemelt figyelmet szentelt a gazdasági lapként létrehozott HVG. Ami a politikának elsősorban a ki kit győz le hadszínterét jelentette, nekünk a levegővételt, a kiemelkedést a közélet mocsarából. Már indulásunk után nem sokkal, 1981-ben olvasóinkkal együtt örültünk Rofusz Ferenc kisfilmes Oscarjának. Két legyet is ütöttünk egy csapásra. Nemcsak az alkotásról, hanem a díj átadásának bizarr körülményeiről is beszámoltunk: épp csak az elismerés főszereplője nem fért be a Hollywoodba utazó delegációba. Képzeletbeli tollhegyünkre tűztük a 30 évvel később Stockholmból Nobel-díjjal hazatérő Kertész Imrét is. 1993-ban indult Szellem rovatunk mellett a lap más felületein – portrékban, interjúkban, esszékben – is rendszeresen helyet kaptak beszélgetések azokkal az alkotókkal, akiknek a szelleme az általuk képviselt minőség, nem pedig a politikai kapcsolataik révén lett egyre dicsőbb.

„Újabb és újabb sírgödrök mellett siratjuk magunkat. És akkor ez így fog menni? Igen, ez így fog menni” – írta 1987-ben (akkor még nem nálunk, hanem a pécsi Jelenkorban) Esterházy Péter, aki nemcsak interjúkon keresztül szólalt meg többször is lapunkban, de (ezt nyilván minden HVG-olvasó betéve tudja) ő írta az emlékezetes Nagy Harácsony címlapunk mögé a NER urizálásáról szóló elemzést. Az általa megidézett sírgödrök mellé idővel odakerült a Nemzeti Színházé is: a teátrumnak szánt Erzsébet téri telket 1997-ben ajándékozta az államnak a főváros, az alapokat kiásták, de az első Orbán-kormány csak azért is a Városligetbe, majd a Duna partjára képzelte az épületet, amely 2002-re, akkor irgalmatlanul sok pénzből (12 milliárd forint), itt már meg is valósult. És még csak nem is ez a mára a színházi világ teljhatalmú ura, Vidnyánszky Attila játszóterévé vált eklektikus betonépület jelentette az esztétikai gödör alját.

Cikkekben és címlapon is dokumentáltuk a budavári Disneyland kialakulását, azt, hogy miként alakult át az orbáni elvárás – alkossatok új műveket! (Millenáris, Müpa) – banális építészeti feladattá: rekonstruáljatok száz éve épült, sokszor már a maguk idejében is értéktelen hatalmi díszleteket! A múltba révedő hatalom (láz)álmait szimbolikusan is kifejező épületek mellett sorra nőttek ki a földből – vagy futottak épp a föld alá (lásd a „Trianon-rámpát” a Kossuth tér torkolatában) – a nemzetieskedés gyakran giccses vagy egyenesen történelemhamisító emlékművei. Első helyen a német megszállás 70. évfordulójára a Szabadság téren az éj leple alatt felállított Párkányi Raab-alkotással. S hogy a jegybank se maradjon le a magyarságteljesítmény-versenyben, Matolcsyék megrendelésére megszületett az ősmagyarság gigantikus aranyszarvasa-borja is. Szellemi munícióként maga Kásler Miklós, a kultúráért is felelős humánminiszter – végzettségét tekintve orvos – szállított hozzá új eredetmesét. Annak terjesztéséhez pedig rögtön kreált is egy monstre állami intézményt: a Magyarságkutató Intézetet, élére egy társasházi közös képviselőt ültetve igazgatónak. Tiszta őrület – jeleztük akkori címlapunkon, a minisztert Napóleon-sapkában, gumifalak között ábrázolva.

Orbán Viktor már első kormányra kerülésekor megígérte saját kulturális prominenseinek, hogy a bal–liberális szellemi elitet kiszorítja a meghatározó pozíciókból, mára ez meg is történt. Övéinek pénzt, paripát, fegyvert is adományozott az új kulturális kánon kialakításához. Hogy mire futotta? Koronaúsztatással tarkított, 597 napos „millenniumi évre” az ezredfordulón, újjáélesztett Horthy-kultuszra, kifizetőhelyként működő Magyar Művészeti Akadémiára, kultuszfilmekre. Mi megnéztük például – bár ne tettük volna – a Sacra Coronát, a Hídembert, a Petőfi-filmet, amelyeknél még a HVG alapítása éveiben is láttunk izgalmasabb történelmi mozikat. Például Szabó István 1981-es Mephistóját, amelynél nehezebb lenne aktuálisabbat találni annak illusztrálására, hogy mit tesz a politika a kultúrával, ha az a szolgálóleányává válik. ¬ Dobszay János