Hassan Preisler: A barna ember terhe
Egyszerre mindenhol otthon lenni, közben pedig sehol sem. Földrészeket, országokat átrepülve, kultúrák között egyensúlyozva megtalálni és megragadni mindazt, amit énnek lehet nevezni, küzdeni valami olyanért, amiben egyszerre lehet hinni, és megvetni is. A barna ember terhe bensőséges betekintést ad a bevándorlólét kettősségeibe: mit jelent egymástól távoli kultúrák hagyományai között megfeszülni és a nyugati kulturális, politikai élet elitje ünnepelt szereplőjének lenni. Hassan Preisler dán író, színész, rendező, dráma- és forgatókönyvíró, közéleti személyiség, influencer és nem mellesleg pakisztáni származású másodgenerációs bevándorló. Regénye az olyan neves szerzők, mint Karl Ove Knausgard által közkedveltté tett self fiction és családregény ötvözete, és görbe tükör mind az írónak, mind a társadalmunknak. A főszereplő az író, Preisler, aki bár Dániában született, a neve és a bőrszíne miatt folyamatosan magyarázkodni kényszerül a származásáról. Az élete nagy része arról szól, hogy kulturális fórumokon, nemzetközi konferenciákon az elfogadás fontosságát hirdeti, vagy iskolákban tart a sokszínűségről integrációs workshopokat. A befogadásért folytatott harc éllovasa, aki a világ minden pontján megfordult már, eleget téve felkéréseknek, miközben hivatásának ő maga a legnagyobb kritikusa. Annak a képmutatásnak, ahogyan az értelmiségi, különböző nemzetiségű kulturális és politikai képviselők összegyűlnek egy-egy konferencián, majd a díszvacsorán megvitatják, milyen jó, hogy ott lehetnek, hogy mindezt elmondhatják, és az emberiség ismét egy lépéssel közelebb került a boldogabb és elfogadóbb jövőhöz. A szerző látja, sőt a saját bőrén tapasztalja a konferenciatermek és a való világ között húzódó kettősséget. Amikor felszáll a metróra vagy repülőre ül, és a mellette utazók egyből arról morfondíroznak, mekkora az esélye, hogy egy terroristával hozta össze őket a sors. Preisler identitáskeresése mellett feltárja családjának kedves, szórakoztató, de egyben tragikus történetét, amely sokszor saját válságára is magyarázatul szolgál. Bár néha nehéz lépést tartani, mikor, hol és kiről van szó, de témája és problémafelvetése miatt egyedülálló a regény, mert tökéletesen megmutatja, mit is jelent hol túl sötétnek, hol túl világosnak vagy túl pakisztáninak és túl dánnak lenni, és egyszer sem teljesen beleilleni a skatulyába.
Fazil Say – Morning & Evening
Egy lemez a reggelnek, egy az estének – napjaink talán legeredetibb zongoristája, Fazil Say dupla albumot készített. A zene, ami a legjobban illik a reggel „boldog egyszerűségéhez”; a zene, ami a legjobban illik az „este melankóliájához”. Napnyitó, napzáró összeállítás, amely bő órában elkísérheti a reggeleinket az ébredéstől a munkába állásig, az estéinket a hazatéréstől az elalvásig. 11 komponista 17 darabja reggelre és ugyanennyi estére. Nem lehet a napot ártatlanabbul kezdeni, mint Carl Philipp Emanuel Bach szonátatételével, melyet Louis-Claude Daquin Kakukkjával, Domenico Scarlatti szonátáival ellenállhatatlanul vidám, frissítő zenék követnek, mígnem Mozart d-moll fantáziájával, Frédéric Chopin két prelude-jével, köztük a legismertebb Esőcseppel megjönnek a szürke reggelek fellegei. Carl Philipp Emanuel Bach Solfeggiettója és az apja, a nagy Bach Wohltemperiertes Klavierjének prelude-je kísérteties rokonságot mutat, noha zenei anyagukban nincs semmi egyezés, csak érzékeljük, hogy az alma milyen közel esett a fájához. A reggel Isaac Albéniz spanyolos darabjával hatalmas lendületet ad a naphoz, és a második lemezen rögtön ennek esti tükre, Enrique Granados Andaluzája következik. Az alkony szerénikus nyugalma és a sötétség drámái találkoznak a napzáró lemezen. Az elsőt képviselik Erik Satie darabjai, Chopin nocturne-jei, Franz Schubert szerenádjának Liszt Ferenctől származó átirata, a másodikat pedig szintén egy Liszt-átirat, Richard Wagner Isoldájának szerelmi halála, a Liebestod, amelynek a súlya a szopránáriához képest a fekete zongorán sokkal nyomasztóbb. Maurice Ravel Szonatinája pajkos gondolatokat kapcsol az esthez. A lemez vége felé pedig az altatódalok jönnek. A Dobrou noc! (Jó estét!) Leos Janácektől, Chopin Berceuse-e, vagyis bölcsődala, és Robert Schumann Kinderszenenjének slágere, a Träumerei.
Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról
Egyedülálló programot valósítottak meg a Petőfi-bicentenárium apropóján a Pictorial Collective fotóművészeti alkotócsoport tagjai – Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László –, amikor felosztották egymás között a megyéket, és 2022-től másfél évi munkával „végigszántották” az országot. Abból indultak ki, hogy szinte nincs olyan hazai település, ahol ne lenne elnevezve utca vagy más köztér a forradalom és szabadságharc költőjéről – összesen mintegy 2800 található határon innen és túl –, s az ott lakók véletlenszerű, mégis jellemző társadalmi metszetet mutatnak. A fókuszt viszont nem a gazdagság és az ínség kirívó ellentétére irányították a fotográfusok, „csak” embereket kerestek, akik az arcukat adták a vállalkozáshoz, megálltak vagy beálltak, míg kattogott a kamera, vagy beengedték a fotográfust a lakásukba, ellazultak előtte a falunapon vagy szórakozóhelyen. S bár felbukkan egy fővárosi felvétel, mégiscsak főleg a vidékről, a falvak, kisvárosok mellékutcáinak mikrovilágáról szólnak a képek. A sok-sok felvételből Virágvölgyi István kurátor válogatta ki a legérdekesebbeket, mintegy 250 darabot, s a tavaly júniustól októberig a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ tárlatán bemutatott képkollekció most kissé bővítve, közösségi finanszírozással albumban is napvilágot látott, melyet a projekt időszakában tragikusan fiatalon elhunyt társuk, Móricz-Sabján Simon emlékének ajánlottak az alkotók.
Paul Auster: Sunset Park
Ha valaki felszívódik Amerikában, egy Paul Auster-regényben előbb-utóbb biztosan előkerül. Amerika nagy, de azért mégsem elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen megtalálni valakit, csak akarni kell. Miles Heller, a szépreményű és okos fiatalember hét éve egy reggel elhagyta Los Angeles-i menő családját, otthagyta az egyetemet is, és hónapokkal később Floridában felbukkanva az elhagyott házakat banki megbízásból kipakoló brigád tagja. Kezében kamera, a falakon perverz feliratok, körülötte hátrahagyott, szétdobált tárgyak, tévék, akváriumok, szőnyegre szórt macskaalom, befuccsolt életek megannyi lomja. 2008-ban a tönkremenés volt a trendi. Milliók összeomlása azért következett be, mert akkoriban mindenki kaphatott hitelt, akinek volt vérkeringése. Miles úgy tervezte, azt teszi az életével, amit a kocka dob. Most New Yorkban egy foglalt házban lakik negyedmagával, hozzá hasonló öntörvényű lelkekkel: a Hibás Holmik Kórházában régi tárgyakat reparáló hobbizenésszel, egy táncosnővel és egy másik nővel, aki éppen a disszertációját írja. Mivel a kommuna kiment a divatból, a keresztbe szex nem igazán jellemző – talán azért, mert „az emberi test tárgy és alany, egy láthatatlan benső külseje” –, az emberek leginkább szavakkal és gesztusokkal érintkeznek egymással. Bár már New York sem a régi – „olyan lassan múlik az idő, hogy a legtöbben már karórát sem viselnek” –, ám Auster kalauzolásában és Pék Zoltán fordításában változatlanul illúziót keltő. A Sunset Park idő- és térbeli utazásokat kinagyító nagytotál képén látható összes alak titkot, végzetes félreértéseket, kis és nagy bűnt cipel magával. Ezzel az eredetiben 2010-ben kiadott kötettel szinte teljessé vált az idén elhunyt író magyarul olvasható prózai életműve.
Nicolas Mathieu: Rose Royal – Wagner bíró
A két kisregényben egy-egy revolveré a fő szerep, elsülnek, és el is találnak valakit. Két rövid történet, mindössze 127 oldal a 46 éves francia szerzőtől, aki nem enged a lélektani realizmusból, ám eközben a noir felé fordul. Távolságtartó leírásaiban a nemek és generációk közötti meg nem értés jön elő. Nicolas Mathieu mesterien érti, hogyan lehet a legkisebb térben átláthatóvá tenni a tágabb emberi, társadalmi összefüggéseket, hogyan lehet minimális eszközökkel sűrű légkört teremteni. A francia vidék a terep, amely mintha újra és újra kitermelné magából azokat a karaktereket, akik akaratlanul is a szüleik sorsát folytatják. A Rose Royalban a címszereplő Rose közelít az ötvenhez, de még megfordulnak utána a férfiak. Ideje java részét Nancy egyik kocsmájában, robotpilóta üzemmódban iszogatva „ivók, kopaszodó punkok, vigasztalhatatlan alkalmazottak és tartós munkanélküliek” között tölti. Korábbi életében is a férfiak szava dominált, gyerekkorában az apjáé, felnőttként a többnyire futó kapcsolatok formájában megismert pasiké, akik finoman szólva sem bántak vele kesztyűs kézzel. Aztán jön valaki, és Rose úgy dönt, beszerez egy pisztolyt, amivel megvédheti magát. Vagy épp fordított sorrendben? A másik történetben Wagner bíró egyhangú nyugállományát váratlan bűncselekmény forgatja fel, amikor két kamasz kirabolja, és elveszi tőle az önvédelmi fegyverét is. Miután megtalálja az egyik elkövetőt, az alig 15 éves Johannt, úgy dönt, a pártfogásába veszi, és már csak egy kérdés maradt: Miért sül el mindkét pisztoly, és a két különböző hátterű ember vajon képes-e kiszakadni a nekik rendelt sorsból? Mathieu kíméletlenül vezeti át az olvasót a párkapcsolati, majd a generációs dzsungelen, a két kisregény nézőpontja meghökkent, aztán magába szippant, mindkettő kíméletlenül halad az elkerülhetetlen végkifejlet felé.
Michael Spyres: In the Shadows
Richard Wagner lenne a sárkány, a skandináv mítoszok kígyószerű sárkányalakja, a Nidhogg, aki átharapja az élet fájának a gyökerét, és pusztítva újítja meg a világot. Michael Spyres, a milánói Scala, a New York-i Metropolitan és a többi világhírű operaház baritenorja, ebben a ritka hangfekvésben a jelen alighanem legjobbja nevezi így Wagnert, aki írásaiban leszámol a mögöttes zenei múlttal. Kevesek kivételével földbe döngöl mindenkit, aki részese volt a zeneművészet ama nagy forradalmának, amely Wagner zenéjéig elvezetett. Wagner árnyéka vetül erre a folyamatra, és Spyres ezen az árnyékos úton vezet keresztül minket, ezt világítja át. A lemez kísérőfüzetében lépésről lépésre, komponistáról komponistára megállapítja, ki miben hatott Wagnerre, ki miként készítette elő az ő életművét, kitől mit tanult az éles szavú mester. Ezen az úton találkozunk egykoron nagy hatású, mára háttérbe szorult vagy szinte el is felejtett szerzőkkel, és máig is a legnagyobbak között számontartott komponisták nevezetes áriáival. Kezdve a sort a francia forradalom első számú zeneszerzőjének, Étienne Méhulnek a Józsefjével, folytatva Beethoven Fideliójából Florestan áriájával, majd Rossini ritkábban játszott művével, az Angliai Erzsébettel, amelyben Leicester grófjának áriájában az első baritenor szólamok egyikét ismerhetjük föl. Ebben és Meyerbeer A keresztes lovagok Egyiptomban című operájából Adriano di Monfort áriájában csodálhatjuk meg leginkább Spyres egészen rendkívüli hangterjedelmét. Kevesen vannak a világon, akik ezeknek a nyaktörő magasságokból a bariton hangszín mélyére zuhanó áriáknak minden egyes hangját teljesértékűen ki tudják énekelni. Aztán jön Weber, Auber, Spontini, Bellini, a mára teljesen elfeledett Heinrich Marschner, a Weber és Wagner közötti évek legnagyobbra tartott német komponistája. Wagner korai művei, A tündérek és a Rienzi áriái vezetnek el Lohengrin búcsújához. A Les Talens Lyriques régizene-együttes előadásában a zenekari részek egészen újszerűen – vagy régiszerűen – szólalnak meg, ami a lemez különleges meglepetése és értéke.