Vészhelyzetek
Egy lopott dzsipen gurult be a filmtörténetbe, aztán néhány hónap múlva egy Sherman tankban úgy gördült tovább, hogy alig fért el a lövegtoronyban. Az 1960-as években a vagány Terry Savalason kívül senki sem töltött több időt a második világháborús csatatéren, mint a vicces kanadai. Szinte senki sem tudta, kicsoda Donald Sutherland, de amikor eljátszotta a Kelly hőseiben a trükkös hippit, a Csodabogarat, és a filmben viselt barna bőrdzsekije hirtelen kelendő lett a katonai cuccokat árusító boltokban, nem volt megállás. „Egy matematikus és egy előadó gyereke vagyok, ezzel számoljanak” – mondta pályája kezdetén a múlt héten súlyos betegségek szövődményeként, 88 éves korában, családtagjai körében elhunyt filmsztár. A moziban az életfogytiglanra ítélt, a háborúban kilátástalan küldetést vállaló nehézfiúk, A piszkos tizenkettő egyike volt: a 2. számú rosszfiú a csupa első osztályú hollywoodi sztár – Charles Bronson, John Cassavetes, Trini Lopez, Lee Marvin és Savalas – között a kakukktojás.
Néhány évvel később egy újabb háborús filmben, amelyikben nyoma sincs az ütközeteknek, az azonnali káros következményeknek azonban annál inkább, végleg befutott. A M.A.S.H. az amerikaiak koreai kalandjának abszurd szatírája az első vonal mögötti bázisról, ahol a Martini az ellátmány része, a bele való olívabogyót viszont mindenkinek magának kell hoznia, és ahol a tábori kórházban a trancsírozóknak nevezett sebészek – köztük a Sutherland által játszott Sólyomszem Pierce – szerelik össze a szétroncsolt testeket. A film elején egy sokat látott katona biztosítja arról, hogy itt nem ő szarta a spanyolviaszt, de a folytatásból kiderül: ha nem is egyedül ő, Elliot Goulddal a M.A.S.H. az ő művük. A rendező, Robert Altman nemcsak abszurd utolsó vacsorát és őrült amerikaifutball-meccset vezényelt le Sutherland atyamesterségével, hanem véglegesítette azt az utánozhatatlan színészkaraktert, akin egyformán jól áll a zöld katonai zubbony, a vér áztatta műtősköpeny és a golfhacuka. Hat évtizedes karrierje során sokféle karaktert formált meg, legutóbb a legfiatalabb mozigeneráció szembesülhetett azzal, hogy ő Az éhezők viadala Snow elnökeként megmutatta, nélküle semmilyen játék nem az igazi. Három házasságából született öt gyermekéből az egyik, a szintén befutott színész Kiefer úgy emlékszik vissza rá, hogy soha nem rettent vissza egyetlen szereptől sem: egész életében azt csinálta, amit szeretett.
Beethovennel a szabadban
1958-ban megnyitották a martonvásári Brunszvik-kastélyban a Beethoven Emlékmúzeumot, és azóta nyaranta Beethoven-koncerteket ad az ország első számú állami zenekara, mai nevén a Nemzeti Filharmonikusok a komponista figyelő tekintetének kíséretében, a Pásztor János készítette Beethoven-mellszobor mellett a kastélyparkban, ahol a XIX. század hajnalán a mester andalgott a házigazda leányával. A hangverseny a III. Leonóra-nyitánnyal indul. Beethoven egyetlen operája, a Fidelio szerencsére kétszer is megbukott, s a komponista addig kereste a megfelelő változatot és nyitányt, mígnem harmadszorra megteremtette a felvilágosodás eszmevilágának egyik remekbe szabott zenéjét, amelyről Szabolcsi Bence azt írta: „Tökéletesebben mintázza meg és mondja el az opera mondanivalóját, mint maga az opera.” Ezután jön a D-dúr hegedűverseny, amely forradalmasította a műfajt, és egyedülálló drámai erővel, mély tartalommal fogja meg a közönséget. Banda Ádám, amikor másfél évtizede előadta Martonvásáron, a hegedűversenyeket sorra nyerő ifjú titán volt. Azóta a világ minden jelentős hangversenytermét megjárta és meghódította, érett mester lett belőle. A koncertet Beethoven VI. (Pastorale) szimfóniája zárja, amely a legemelkedettebb természethimnusszal kezdődik és zárul, a középső három tétel pedig tele van frenetikus ötletekkel, patakcsobogással, madárkoncerttel, falusi malacbandával. A Nemzeti Filharmonikusokat Charles Olivieri-Munroe, a máltai születésű, Kanadában felnőtt karmester vezényli, aki akkortájt nyerte a nagy karmesterversenyeket, amikor Banda Ádám a hegedűversenyeket. Olivieri-Munroe hegedűművész világsztárok sorát dirigálta Maxim Vengerovtól Joshua Bellen át Shlomo Mintzig.
Herz-Topál Zsófia: Gömbös Gyula belpolitikája nemzetiszocialista tükörben
A tükör a „VB”, vagyis a Völkische Beobachter (alcíme szerint „Nagynémetország nemzeti szocialista mozgalmának harci lapja”). A náci párt legfontosabb propagandaszócsövét előszeretettel becézték „a Führer mindennapi tömeggyűlésének”, már csak azért is, mert a szolgalelkű újság naponta visszhangozta Hitler mind uszítóbb szavait. Ezt az orgánumot lapozta fel stúdiumai során a pécsi egyetem PhD-jelöltje, aki a magyarok Vezéreként is gyakorta emlegetett kormányfő, Gömbös Gyula 1932 és 1936 közötti regnálásának idejéből 717 magyar – s közülük 220 belpolitikai – vonatkozású cikket talált a német napilapban. E többkönyvnyire rúgó, elhallgatásokban és csúsztatásokban gazdag szövegből emelte ki és vette tüzetesebben szemügyre a tanulmány szerzője a gömbösi politikával, illetve a miniszterelnök személyével foglalkozó írásokat. Bár a VB a legelső pillanattól, a kormányra lépéstől az utolsóig – a vitéz jákfai előnevet is viselő kormányfő haláláig – megkülönböztetett tisztelettel írt „a német nép őszinte barátjáról”, ám a sajtóanyagot – jelzi és bizonyítja a szerző – nagyon is érdemes korszakolni. Hiszen 1932-ben Hitlerék még a hatalomért küzdöttek, 1936-ban pedig a magyar politika – rövid időre, nem függetlenül a vesebaját Berlinben kezeltető Gömbös inaktivitásától – éppen távolodott Németországtól. A lap a „bátor katonát és Európa egyik legjelentősebb államférfiúját” gyászoló nekrológja egyfajta üzenet volt az ingadozó magyar elithez, mondván, „az okos államférfi” minduntalan azt hangoztatta, hogy „Berlin és Róma képezik a tengelyt, amelyen a magyar politika nyugszik”. A következmények közismertek.
Arthur C. Brooks – Oprah Winfrey: Úgy élj, ahogy élni akarsz
A Harvard Business School professzora és a tévésztár celeb Oprah Winfrey hozott össze egy zavarba ejtően sokszínű, pontosabban sokfelől megközelíthető könyvet. Egyrészt lefegyverzően amerikai, mert köntörfalazás, óvatoskodás nélkül módszert és tudományos alapot kínál a boldogabb hétköznapokhoz. Másrészt a rendszeres tükörbe nézés és az önsegítő irodalom, a prédikációk és a tudományos cikkek között egyensúlyoz – olykor lebilincselő, olykor megmosolyogtató módon. Sokan már ott letennék a könyvet, amikor azt olvashatják, hogy válaszd a reményt, vagy vezess kis füzetecskét, benne hálalistával a negativitás ellenében. Utána viszont jön egy rész a metakognícióról (gondolkodni arról, hogyan terelhetjük a gondolkodásunkat), és máris nem tűnik annyira obskúrus ráolvasásnak. Meglepő, hogy létezik boldogságtudomány, amely azt kutatja, hogyan javíthatod az életedet, ahelyett hogy ezt a külvilágtól várnád, hogyan változtatható meg az életünk olyan kissé münchhauseni megoldásokkal, mint a pozitív kifejezések használata, az irónia vagy más, könnyen megvalósítható stratégiák. Brooks szokatlanabb szakmai átalakulásokon át sem mehetett volna: a húszas éveiben profi kürtművész, 2008 és 2019 között egy konzervatív agytröszt elnöke volt, majd az ország egyik legjelentősebb boldogságszakértője, ami valahol a coach, a társadalomtudós és a motivációs előadó háromszögében helyezhető el. A könyv törzsét a három éven át, 160 részben az Atlantic kultlapban megjelent írások adják, ezeket kommentálja Oprah jegyzetekkel. Brooks és Oprah négy kulcsfontosságú pillért határoz meg a céltudatos élet kialakításához: család, barátok, munka és hit. Hangsúlyozzák a kapcsolatok elmélyítésének és a konfliktusok ügyes megoldásának fontosságát, valódi barátságokat ajánlanak a közösségi médiafürkészés helyett, a munkában nem a lóvét, hanem az értelmes kihívásokat. Lefegyverző Brooks magabiztossága, ütemtervek a pozitív és negatív hatások között, ami segít eldönteni, hogy bírók, költők, pomponlányok vagy őrült tudósok vagyunk-e – ő ugyanis a mai emberek e négy alapvető típusát különbözteti meg. Komolyan vehető ez? Biztos akad, akinek ez megy.
John Cale: Poptical Illusion
Hogy lehet 82 évesen ilyen lemezt csinálni? A kérdés persze nem az, hogy lehet-e 82 évesen jó popzenét csinálni. Nyilvánvalóan lehet, ez a korosztály ugyanis beleszületett a modern könnyűzenébe, azon nőtt fel, sőt – ahogyan a hajlott korú Velvet Underground-alapító is – ma már azok is idős alkotók, akik a rock and roll megújításában, útkeresésében, a kezdetek utáni kísérletezésben vettek részt. Inkább tehát az a kérdés, hogyan lehet 82 évesen ennyire aktuális, izgalmas, egyben kortalan lemezt összehozni. Nem késeit és elégikusat, nem őszikét, nem búcsúzót, hanem ötletektől duzzadó, artisztikus popalbumot. Hát úgy, ahogyan a walesi születésű, komolyzenei képzettségű art pop legenda teszi. A két évvel ezelőtt megjelent, szintén remek, Mercy című nagylemez is megmutatta, hogy Cale a pályafutása alatt végig előrement, nem hátra – nem hajlandó hátrafelé tekingetni, ezen a lemezen is friss és jelen idejű. Az előző album az utolsó Bowie-munkához, a Blackstarhoz volt hasonlatos, a lemez hangzásvilágát meghatározta az elektronika, ami most is a produkció markáns része. Ahogy a bátor kísérletezés és a frissesség is maradt: az elektronikus tánczenével és hiphoppal rokon ritmikákra épülnek a dalok, van, ahol mindent beterítő zajok és loopok foglalják el a hangtájképet, van, ahol meg finom szintetizátorszőnyegek és furmányos hangszerelési megoldások. A lemezen hallható dalokat Cale a Covid-lezárások időszakában írta. A The Guardiannek nemrég adott hosszú interjúban – azon túl, hogy kijelenti: „a hiphop az új avantgárd” – azt mondja, a Poptical Illusion tulajdonképpen dühös lemez, és egyfajta „romantikus agresszió” hatotta át az alkotói folyamatot. Még hozzáteszi, hogy folyamatos párbeszédet folytat önmagával, különösképpen a fiatalabbik énjével. És továbbra is előrenéz: arccal „az útépítés kreatív disszonanciája” felé. Talán éppen ez a sorban tizennyolcadik John Cale-lemez megfejtése is.