Lipchitz. A kubista szobrász
Magyarországon először egy hazai magángyűjteményből válogatva mutatja be a litván születésű művész munkásságát, szinte minden korszakát, baráti, szakmai kapcsolatrendszerét is érintve a Lipchitz. A kubista szobrász című tárlat. Szobrok, egyedi és sokszorosított grafikák, reliefek, monumentális alkotásaihoz készített agyagmakettek láthatók a kamaratárlaton. Jacques Lipchitz egy-egy témával többször is foglalkozott, variációk és sorozatok mentén alkotott. Késői alkotásain a görög mitológia és a zsidó hagyomány elemei köszönnek vissza. A kubizmust kollektív művészetnek tartotta, az elsők között ismerte fel, milyen lehetőségeket rejt a festészetben kikísérletezett mozgalom a szobrászatban.
Nagyjából akkor érkezett Párizsba, amikor az analitikus kubizmus képviselői a festményeiken, a kollázsaikon az új stílus jegyében darabokra törve ábrázolták a tárgyakat és a figurákat. 1909-ben a mindössze tizennyolc éves Chaim Jacob Lipchitz gazdag litvániai zsidó család fiaként belecsöppent a forrongó francia művészeti életbe. Egy ideig az École des Beaux-Arts tanfolyamait látogatta, majd a montparnasse-i Académie Julianra járt. Ott is lakott, rövid idő alatt barátságot kötött Amedeo Modiglianival és Diego Riverával, az utóbbi bemutatta őt Pablo Picassónak. Mindhárman nagy hatással voltak Lipchitz látásmódjára, művészi fejlődésére, ám a litván művész – Jacques Lipchitz néven nyerve francia és kozmopolita önazonosságot – az 1920-as évektől elhagyta a szigorú geometrikus szerkezetet, a derékszögben metsző síkokat, és elindult a nyitottabb, lendületesebb, expresszívebb irányba.
Léonce Rosenberg műkereskedőnek oroszlánrésze volt abban, hogy Lipchitz absztrakt művészete szenzációt keltett, amikor huszonnégy évesen kiállította az Ember a gitáron című művét. A harmincas évektől markáns motívumként megjelent a művein a küzdés. Vállaltan baloldali, háborúellenes állásfoglalásának tanúbizonyságai például a Prométheusz-szoborhoz készített vázlatok. Az 1937-es párizsi világkiállításra megbízást kapott egy monumentális szobor elkészítésére, amit a korabeli jobboldali francia sajtó támadása meghiúsított. A háborús évek Franciaországa már nem kínálta ugyanazokat a lehetőségeket a szobrász számára, mint az Egyesült Államok, így 1941-ben New Yorkba emigrált. Majd egy időre visszatért Párizsba akkori felesége miatt, és válásuk után feleségül vette Yulla Halberstadt szobrászművészt.
Amerikai munkáinak nagy része a lángok martaléka lett a műtermét ért tűzvészben. Az 1950-es években amerikai állampolgárságot kapott, retrospektív kiállítása nyílt a MoMA-ban, köztéri szobrokat rendeltek tőle, főleg Amerikában és Izraelben. Utolsó megrendelése, az Életünk fája, a zsidó vallásnak állított emléket, Mózestől Ábrahámon át Izsákig bibliai motívumok gazdag tárházával. A mostani kiállításon a mű két vázlata is látható, melyek különös körülmények között születtek. 1958-ban gyomorrákot diagnosztizáltak nála, áldást kapott a lubavicsi rebbétől, így csodatételnek minősítették, hogy meggyógyult. A rebbe azt kérte tőle, hogy kapcsolódjon ősei vallásához. Jeruzsálemben a Scopus-hegyen áll a művész monumentális alkotása, amit halála miatt a felesége fejezett be.
Kertész Imre: Vázlatok – feljegyzések, tématervek 1958–1963
A nyilvánosság számára Kertész Imre 46 éves koráig, a Sorstalanság megjelenéséig nem létezett. Az a Kertész, aki létezett, aki olcsó vígjátékokat, zenés komédiákat írt, és abból tartotta fenn magát (szűkösen), az nem volt önazonos. Attól a Kertésztől az igazi Kertész elhatárolta magát, szégyellte, annak kényszerű létezésétől szenvedett. Abban a másfél évtizedben, amelyben egy soha el nem készült regénnyel, majd 13 évig a Sorstalansággal szenvedett, az írásgörccsel, a terméketlenség rémével küzdött, megtermelt a Sorstalanság terjedelmének másfélszeresére rúgó feljegyzéstömeget. Mindez sokkal mélyebb, autentikusabb képet ad Kertész – ugyancsak rémisztő – gondolatvilágáról, végletesen pesszimista, radikálisan antikollektivista világképéről, mint amilyen a sokkal korábban, még az ő életében kiadott időskori naplójegyzetekből kibontakozik. Ezek a most kiadott feljegyzések, témavázlatok, műelemzések, olvasmánykommentárok, filozófiai fejtegetések tanúsítják, hogy a felsőfokú iskolai végzettséget soha nem szerzett írónak milyen hatalmas volt a műveltsége. A sors és sorstalanság ellentétpárjának mélyebb megértéséhez nélkülözhetetlen forrás ez a két kötet. Amennyire sok író, filozófus, zeneszerző volt Kertész számára alapvetően fontos, annyira nem volt egy sem, akit kritikátlanul elfogadott volna. Kritikus csodálattal fordult többek között Thomas Mannhoz, Franz Kafkához, Albert Camus-höz, Henry Jameshez, Ernest Hemingwayhez, Bertolt Brechthez. Ha a Sorstalanság olvasója azt gondolta volna, hogy a koncentrációs táborhoz, az élőhalott „muzulmán” léthez kötött boldog pillanatok csupán az író radikális koncepciójából származtak, most beláthatja tévedését. Azokat Kertész valóban átélte. A tömeggyilkosoknak és áldozataiknak a sorsukhoz – a társadalmi léthez – fűződő viszonyában döbbenetesen sokoldalú azonosságot tárnak fel a jegyzetek. A társadalmi lét a saját sorsát megalkotó személyiség, az individuum, a szabadság gyilkosa. Kertész szerint eleve a társadalmi lét kényszerít alkalmazkodásra, lemondásra a szabadságról, az egyéniségről. A koncentrációs tábor annak csak egyik formája. Auschwitz az egész világ.
Michael Chabon: A végső megoldás – Egy nyomozás története
Egy bűnügyi történet kritériuma, hogy tökéletes bűncselekmény nem létezik: lehet rá törekedni, de sohasem sikerül. Ha sikerülne, a végeredmény nem krimi lenne, hanem örök titok. Michael Chabon Pulitzer-díjas amerikai írótól tudható, hogy három ember úgy képes egészen biztosan megőrizni a titkot, ha közülük kettő halott. Chabon a többféleképpen összerakható bonyolult esetek kedvelője. A legjobb könyve, a Jiddis Rendőrök Szövetsége azt követően kel életre, hogy a második világháborúban Berlinre dobtak atombombát, és a zsidók Alaszkában kezdtek új életet. A legnépszerűbb regénye, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai egy képregényalkotó párosról szól, a legfurább a Ragyog a hold, amelyben egy öreg férfi a halottas ágyán a szerelem, az árulás és a csodafegyver keletkezéséről beszél. Korai műve, a Pék Zoltán fordításában most megjelent A végső megoldás – Egy nyomozás története olyan karcsú, mint a bűn és a bűntelenség között húzódó sáv. Még mindig a nagy háború környékén tűnnek fel a hősei: 1944-ben az angliai South Downs panziójában. Azt lehet tudni, mit csinálnak ott a vendégház tulajdonosai, megvendégelnek és hallgatódznak. De mit keres ott a kilencéves formájú fiú, Linus Steinman, vállán egy szürkepapagájjal? A gyerek nem beszél, viszont a papagáj látszólag összefüggéstelen számokat sorol németül, Schillertől idéz, tudja Goethétől a Tündérkirályt, és ismer Gilbert & Sullivan-dalokat. A különös páros iránt egy másik új vendég, Mr. Shane érdeklődik, ám nem sokáig, mert másnap az autója mellett holtan találják. Az ügyet egy kilencvenedik évéhez közelítő, már rég nyugalomba vonult, a méhészetnek élő egykori nyomozó veszi kézbe, aki a legenda szerint együtt dolgozott a nagy Sherlock Holmesszal. Valami azt súgja neki, hogy egy gyilkosságnál mindig van megrázóbb, alkalmasint több millió szempár előtt megtörtént bűn, aminek a titkát egy papagáj őrzi.
Charles Bukowski: A város legszebb nője
„Kedves Mr. Bukowski! Miért nem ír soha politikáról vagy a világ eseményeiről?” – szólította fel egyik olvasója az egyik novella mottója szerint a szerzőt. Szókimondó írásban szolgáltatja a kért politikai aspektust. Kezdetnek így jellemzi a kormányzási formákat: „Demokráciában az ember előbb szavaz, utána teljesíti a parancsokat, a Diktatúrában viszont nem kell szavazással vesződni.” Aztán szarkasztikusan idézi fel az elvesztett amerikai atom- és hidrogénbombák sorsát és a palomaresi lakosság rettegését, amíg az iszapba mind mélyebbre kúszó „szökevény” előcsalogatásával vesződött a katonaság. Nyeglén hozzáfűzi: „Lefogadom, hogy manapság olcsón lehet lakást bérelni Aikenben.” Az ezertonnányi fertőzött spanyol termőtalajt ugyanis ebbe a dél-karolinai körzetbe szállították. A Horogkereszt című darab politikai abszurd: elrabolják az USA elnökét, és titokban kinézetátalakító műtétet hajtanak végre rajta és még valakin. A kizsigerelő gép című szürreális elbeszélés a hatalomnak az alattvalók iránti érzéketlenségével szembesít. A munkaközvetítő főnöke sci-fibe illő masinával préselteti ki a rászoruló idős vagy képzetlen emberek „pucájából a vért”. Csak be kell dugniuk a kezüket a szerkezetbe, amelyen csavarnak néhányat, és a „páciens” máris meggyőződéssel állítja, hogy a zsaruk jóságos rendőrök, ők maguk pedig dupla munkaidőben, plusztúlórával akarnak mind több pénzt keresni. Hogy mit kezdenek a jövedelmükkel, ha folyton csak dolgoznak, már nem érdekli őket. A könyvkiadói légkört sem kímélik a vitriolos megjegyzések. Az a sok nagy író című szatíra szerző kontra szerkesztő szócsatájában Burkett, Genet, Hemingway, sőt még a „már befuccsolt” Bukowski is szóba kerül. A magyarul Pritz Péter fordításában most először megjelent harminc novella többsége persze piálásról, drogozásról, szerencsejátékról és sokszor vulgáris kifejezésekkel részletezett közösülésekről szól. Főszereplőjüket a leggyakrabban Bukowskinak hívják, mint az amerikai irodalom máig ünnepelt fenegyerekét.
Captain Beefheart & His Magic Band: Trout Mask Replica
Ki hitte volna, hogy a zajos, lázadó és összeütközésekkel teli 1968 után eljön a még zajosabb, lázadó és karambolokkal teli 1969. A mágikus ’68-at olyan albumok jelölték meg, mint Jimi Hendrixtől az Electric Ladyland, Jeff Backtől a Truth, a The Rolling Stonestól a Beggars Banquet vagy a The Beatles White Albuma, majd egyszerűen átfolyt a következő varázslatos évbe, létrehozva az átjárót az új évtizedbe. Ötven éve a zenészek nem méltóságteljesen stúdióba vonultak, egyszerűen odamentek, és csináltak valamit Elvis Presley-t követve: „Ha a bajt keresed, akkor itt megtalálod.” A Los Angeles-i klubokban, kocsmákban, könyvtárakban, mozikban idejét töltő Don Van Vlietet senki sem ismerte. Annál inkább a fura hippit, aki szintén ő volt és Captain Beefheartnak nevezte magát. A kapitány Frank Zappa környékén rengeteg hangszert megszólaltatott, de egyiket sem elég jól. Két szerény érdeklődést keltő lemez után eljött a mestermű létrehozásának ideje. A stúdió a kötetlen kémiai kötések laboratóriuma volt, a feljegyzések szerint erre ráerősítettek a kreativitást serkentő más vegyületek is. A produkciót etnikai terepfelvételként kezelő Zappa a keverőpult mögött összehúzta a szemöldökét, de egyszer sem mondta, hogy ebből elég. Mielőtt visszaállítanánk az időgépet, gondoljuk át, mire vállalkozunk, mert belevágni ebbe a kalandba akár sérülésekkel is járhat. A blues és más ösztönös megnyilvánulások lenyomataként rögzített Trout Mask Replica lemezen nincsenek hagyományos dalszerkezetek, a 78 percben elhangzó 28 tétel olyan keverék, mint a mulatságosan szürreális borítója: a pisztrángfejű madárijesztő felkapja a mikrofont, a többiek pedig követik.