Ifjú barbárok
„Nem célunk Bartók és Kodály életét elmesélni, lehetetlen volna, egyáltalán nem célunk történetet mesélni vagy zenés darabot írni. Valójában céltalan, nem halad sehová, nem találtunk üzenetet vagy mondanivalót, nem lesznek főszereplők, és tanulság sem lesz a végén, igyekszünk minél kevesebbet beszélni. Visszhangokat kerestünk, amik ma ugyanúgy szólhatnak, mint száz évvel ezelőtt” – írja az előadás műsorfüzetében a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila. Vecsei H. Miklóst – aki közel másfél évtizede ifj. Vidnyánszky alkotótársa –, az improvizációk alapjául szolgáló „sorvezető” szöveg íróját az alig húszévesen felkerekedő Bartók (Barbár B., Imre Éva) és Kodály (Barbár K., Szűcs Ervin) kompromisszummentes küzdése és bátorsága inspirálta. Továbbá az, ahogy a kritikusok részéről rendre „lebarbározott” Bartók és az egészen más személyiség Kodály ellenszélben, saját költségén menti a népdalkincsből, ami az utolsó pillanatban még menthető. Az előadás zenei szövetét Mester Dávid szőtte, a kolozsvári Tokos zenekar az élő népzene, a műzenévé formált népzene és a klasszikus zene hármasa között lavíroz. Imre Éva (aki 2018-ban megkapta az időközben kiszenvedett POSZT-on a legjobb színésznő címet is) ezzel az alakításával már három díjat is elnyert. A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója majdnem pontosan két évvel a kolozsvári ősbemutató után a Fesztivál Akadémia programsorozatának részeként most újra látható Budapesten.
Zatykó Judit – Schumann Róbert: Amikor százezer ajtó kinyílik
A több szerkesztőgárda-cserét megélt, nagy múltú folyóirat az aktuális számát – a hagyományaihoz ragaszkodva – mindig egyetlen hívószó köré szervezi. A sorrendben 85. füzet tematikája a Nyomás lett. E tág fogalomba sok minden belefért, például a Tüdőprés című képvers Kállay Esztertől, történeti-filozófiai esszétanulmány Poór Pétertől a kegyetlen kivégzőeszköz – az 1974-ben Spanyolországban még működtetett garrote-ról, a fojtópántról, vagy a társadalmi közeg nyomasztó légkörét legendásan ábrázoló Iskola a határon című Ottlik Géza-regény mélyelemzése (Tarnai Csillag). A szociológus szerzőpáros, Zatykó Judit és Schumann Róbert már első olvasatra is hihetetlen felmérés adatai mögé nézett. E szerint „a Medián 2022. júniusi mérése alapján a magyar lakosság 40 százaléka nyújtott valamilyen segítséget az Ukrajnából menekülőknek”. Az együttérzés és segíteni akarás széles körű megnyilvánulása azért meglepő, mert az „idegenekkel” kapcsolatos elzárkózás és bezárkózás – nem kis részben a politika vezérelte folyamatos menekültellenes kampányözön hatására – a múlt évtized közepére drasztikus méretűvé növekedett. (A Tárki adatai szerint például 2012 és 2016 között az „idegenellenesek” aránya harmincról közel hatvan százalékra ugrott.) Közelebbről nézve az említett impozáns statisztikai adat persze jóval árnyaltabb, hisz a „valamilyen segítséget” nyújtók és a „szolidáris szállásadók” 2,3 százalékos mértéke között nagyságrendnyi a különbség. Ez utóbbiakra fókuszált a Safe Homes nemzetközi kutatási projekthez csatlakozó két szociológus, akiknek írása sajátos főhajtás is. Hisz miközben a „kakukktojás” Magyarországon az állam semmilyen módon nem támogatta a hosszabb-rövidebb időre szállást adó civileket, mégis százezer lakás ajtaja nyílt meg néhány napra, hétre (olykor évre) a menekülők előtt.
Csányi Vilmos: Teremtő képzelet. A kreativitás evolúciója
Csoportélettel kapcsolatos tulajdonságai szerint az ember „hűséges a közösségéhez… esetenként hajlandó a saját érdekeit a közösség érdekei mögé helyezni”. A csoportélet összehangolását szolgáló mechanizmusai szerint „képes társai viselkedési mintázatát utánozni akkor is, ha ez nem jár valamiféle személyes előnnyel”. Egyes emberek pedig „képzeletüket, rábeszélőképességüket felhasználva vezető pozícióba törekszenek”. Konstrukciós képességei alapján az embernek „elméletei vannak arról, hogy társai elméjében milyen gondolatok lehetnek”, illetve „igénye a szociális csoporton belüli különbözőség, valamiféle státusz megszerzése”. Néhány kiragadott részlet Csányi Vilmosnak az ember jellegzetes viselkedési mintázatait összegző 32 pontjából, amelyek az evolúció során életre segítették a „különleges emberi minőséget”. Mindössze hatmillió évvel ezelőtt váltunk el a csimpánzoktól, akik nem együttműködő csoportokban élnek, nincs nyelvük, nincs szemfehérjéjük, amellyel a tekintet követhetővé válik, szociális viszonyaik lazák, könnyen összevethetők más állatfajokéival. Az ember eszközhasználatának fejlődése a kőzetleletek jóvoltából nagyjából nyomon követhető, de azt nem tudjuk, mikor, hogyan alakultak ki a közösségei, a nyelvhasználata, miért kezdett elvándorolni Afrikából. Az emberi evolúciót sokféle tudomány vizsgálja, antropológiától a genetikán át a nyelvészetig. Az etológus mindezen kutatások legfrissebb eredményeit felhasználva keresi a választ arra, mi tett minket emberré, hiszen ő is csak a múlt segítségével tudja megérteni a jelen emberének viselkedését. Könyvében kitér az emberi élet értelmére és a jelen problémáira is, és óva int az önhittségtől: az ember nem valamilyen különleges lény, hanem az állatvilág tagja.
Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor. Rögtönzések életre, halálra
Család és művészet, szerelem és szabadság, könnyed rögtönzések és komoly titkok feszülnek egymásnak Szántó T. Gábor érdekfeszítő, tényalapú regényében Gonda Jánosról, a XX. századi magyar jazz világhírű személyiségéről. A regény lélektani fókuszában egy visszafogott ember belső szorongása áll, ami visszavezethető mentális betegségekkel terhelt családjára. Skizofrén bátyja az 1990-es évek végén elkövetett öngyilkosságától tekint vissza az író által intuitívan elképzelt jazz-zenész ötven év szakmai és magánéletére. Kelet-közép-európai sors az övé, polgári miliővel, katolizált anyával, zsidó felmenőkkel, börtönnel, megfigyeléssel. Soha, sehol, senkinek nem beszélt a magában cipelt súlyos lelki terhekről, némi kivételt csak nyolcvanas évei végén tett a fiával, Péterrel. Ő kérte fel Szántó T. Gábort apja rendhagyó élettörténetének megírására, melyben a fikciós részek is közelítenek a valósághoz. A kiindulópontot az a több száz levélváltás adta, amit Gonda Ausztráliába kivándorolt apjával és a bátyjával folytatott, továbbá a kollégákkal, tanítványokkal készített interjúk. A traumák része volt a nyilas üldöztetés, a disszidálás, a letartóztatás, a börtönbüntetés a Rákosi-rendszerben. Mindez párhuzamosan futott a modern magyar jazz történetével. Gonda a műfajt a klasszikus zenei tanulmányok ismeretében az Amerika Hangja rádióadásaiból sajátította el. Az önmagával viaskodó művész és tanár a jazzben találta meg az identitását. A 2021-ben, 90 éves korában elhunyt Széchenyi- és Erkel-díjas zenepedagógus, zongoraművész, zeneszerző, a Magyar Jazz Szövetség alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke Jazz-történet, elmélet, gyakorlat című kötetével az 1960-as évek közepén hiánypótló könyvet tett le, átfogó képet adva a sokáig háttérbe szorított műfajról. Nevéhez fűződik a magyarországi jazzoktatás intézményesítése.
Nancy Fraser: Kannibál kapitalizmus
Válságoktól sújtott és önmagára is veszélyes rendszerként mutatja be a jelen tőkés viszonyait Nancy Fraser amerikai filozófus, a 99% feminizmusa mozgalom teoretikusa. Közérthető, hatásos érveléssel olyan intézményesült rendszert mutat be, amelynek fő bűne a falánkság. Elemzésének és kritikájának magva a marxi hagyományban gyökerezik, de annak perspektíváit a kritikai elméletalkotás más mai társadalmi emancipációért küzdő markáns irányzataival köti össze. A marxi kizsákmányolási elméletet továbbgondolva értekezik a kisajátításról, hogy feltárja, milyen rendszerszintű összefüggés van a kapitalizmus és a rasszizmus vagy a nők elnyomása között. Meggyőzően mutat rá a kapitalizmus kódolt ellentmondásaira és önpusztító gyakorlataira, ami mérhetetlen étvágyától hajtva szisztematikusan és felelőtlenül saját gazdaságon kívüli létfeltételeit kannibalizálja: az alárendelt és rasszizált embercsoportok javait, a hagyományosan nők által végzett és a társadalmi újratermeléshez nélkülözhetetlen gondoskodási munkát, az emberen túli természetet és az olyan közhatalmakat, mint például a jogrend vagy a pénzelosztó rendszerek. Ennek a folyamatnak az eredménye az olyan összefüggő globális válságállapot, ahol a társadalmi, gazdasági és ökológiai krízis etnikai elnyomással és imperializmussal párosul, ahol a többségi állapot nem a szabadság, hanem a kiszolgáltatottság. A jelen viszonyai fenntarthatatlanok, de Fraser szerint bármilyen, nem a fundamentális okokra irányuló kísérlet bukásra van ítélve. Vitairatnak és kiáltványnak is beillő könyvében nemcsak megfogható értelmezési keretet ad a megértéshez, hanem megoldást is kínál. Szocialista alternatívájával távolságot igyekszik tartani a szovjet kísérlettől, de a szociáldemokráciától is, kiterjesztve annak hatókörét a gazdaság szféráján túlra, új fényt vetve a szocializmus hagyományos toposzaira és egyenlőségelvű küzdelmeire is. Nem győzi hangsúlyozni, mennyi politikai erő és potenciál lakozik azokban a progresszív mozgalmakban és politikán kívüli csoportokban, amelyeknek egyre fokozódó, rendszerszintű alapélménye az igazságtalanság, és a szabadság felszámolása ellen lépnek fel. Ebbe beleillenek Magyarországon a pedagógusok, az egyetemfoglaló diákok vagy az akkumulátorgyárak ellen tiltakozó civilek.
Donatella Di Pietrantonio: Anyám, a folyó
„Apám tudni akarta, mit jelent az agyi atrófia. Elmagyaráztam neki: az agy kiszárad, összezsugorodik. A szavak ott maradtak a konyha mozdulatlan levegőjében lebegve, borzongás futott végig rajtam, mintha valaki más mondta volna ki őket.” A regény elbeszélője így foglalja össze az édesanyját, Esperinát érintő demenciát, amellyel mostanában egyre több könyv foglalkozik. Ilyen például Avni Doshi Égetett cukor című műve és Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet című kötete. Az olasz szerző a megrázó témát lírai szöveggel közelíti meg. Hőse alkalmazza a szakértő orvosok által ajánlott módszert: a rokon meséljen részleteket a betegnek az élete történetéből, így szállva szembe valamelyest az egyre inkább eluralkodó felejtéssel. „Ott laktál, ahol a szél születik, vakító, rideg helyen, a hegyek lábánál. Az emberek is ridegek voltak” – idézi fel anyjának felnövekedése helyszínét, az Appenninek lábánál elterülő kis falucskát, ahol se áram, se út nem volt sokáig, csak a munka a földeken, az állatokkal, sok gyerek, szigor és abúzus a zárt közösségben. A dédszülőkig ismerjük meg a család és vele együtt az olasz hegyvidék életét, benne a fájdalmasan ellentmondásos anya-lánya kapcsolatot. Nemcsak folyóhoz, de fához is hasonlítja édesanyját, akiből neki csak az árnyék jutott. A kettejük viszonyát jellemző részeket nem az anyjához intézi, mert mielőtt ezt felnőttként tisztázni tudták volna, Esperina a betegségbe „menekült”. Az Abruzzo régióban felnőtt írónak ez az első, valószínűleg sok életrajzi elemet tartalmazó könyve. A gyermekfogorvosként dolgozó szerző későbbi regényei közül a Halásznegyed és A visszaadott lány is megjelent magyarul.