Többlett,maradhat?

A főpolgármester-jelöltek jogorvoslati kálváriája felerősítette a magyar választási eljárási rendszer megbízhatóságát övező kételyeket. A kijavításra számos nemzetközi példa akadhatna.

A júniusi voksolás rámutatott, hogy a magyar választási rendszer nem csupán az utolsó pillanatos visszalépéssel nem tud lépést tartani, de az emberi mulasztásokon is sok múlhat. Az objektivitást biztosítani hivatott szabályok ráadásul tele vannak olyan joghézagokkal, amelyeken keresztül a döntéskényszerben lévő jogalkalmazók akarva-akaratlanul az elvileg mereven tiltott szubjektivitás talajára tévednek. A rideg és hézagos szabályok alkalmazása különösen a két, egymást metsző vonal mint érvényességi kellék kapcsán okozott komoly fejtörést a számlálóknak és az újraszámlálóknak: a furcsa, önmagukba kanyaradó pipák és a különféle kreatív firkák érvényességéről hosszú viták után, a Kúria korábbi véleménye szerint elfogadhatatlanul, mégis szubjektív értékítélet döntött. Az egymást metsző vonalakra tehát biztosan ráfér a jogalkotói renoválás, és természetesen a legegyszerűbb megoldás lemásolni a padtárs dolgozatát: szét kell nézni a nemzetközi színtéren bevált voksolási gyakorlatok után.

Praktikus már a jogszabályban részletesen meghatározni az érvényesség kritériumait. New York állam választási törvénye például egészen aprólékosan megszabja a feltételeket, és kapásból kizár az érvényességből bizonyos választói magatartásokat: a választói négyzetbe rajzolt firkákat a metszéstől függetlenül érvénytelennek minősíti, míg – a magyar rendszerrel szemben – többféle jelzést is érvényesnek tekint (ikszelés, pipa vagy a négyzet teljes kitöltése, besatírozása). Németország és az Egyesült Királyság a magyarhoz hasonló jelöléses módszert alkalmaz, de teret enged a választói akarat szubjektív vizsgálatának akkor, ha a szavazat nem teljesen fedi a tankönyvi példát.

A jelöléses módszerek között akad olyan, amely a metsző vonalakat is nyugdíjazhatja. Japánban például olyan szavazócédulákat használnak, amikre a választók maguk írják fel a jelölt vagy a párt nevét. Az objektivitás megőrzése itt is elsőrendű szempont, ám ha például a választó kisebb nyelvhelyességi hibákat ejt, viszont a szándéka egyértelműen megállapítható, akkor érvényes a szavazata. A francia rendszerben minden egyes jelölt külön lapon szerepel, így a választónak csak az általa preferált politikus lapját kell borítékban az urnába dobnia. A szubjektivitás itt egyedül a boríték kezelésének folyamatában jelenik meg (helyesen volt-e lezárva, nem sérült-e), viszont a tollhasználat miatt felmerülő kételyektől mentes a rendszer.

Az objektivitás – és a fák kímélése – jegyében számos ország elektronikus szavazási módszereket is alkalmaz. Észtország szigorú titkosításon és biztonságon alapuló i-Voting rendszere még azt is lehetővé teszi, hogy a választók a végső beadásig módosítsák a szavazatukat, ami példátlan rugalmasságot ad. Az e-szavazásra nemcsak az USA több állama, de Brazília, illetve Dél-Korea is évekkel ezelőtt áttért.

Az elektronikus megoldással szemben a leggyakoribb kritika a sérülékenység. Ez a veszély persze a papíralapú rendszereknél is fennáll, még ha más formában is. Az elektronikus rendszerek egyértelmű pozitívuma, hogy az objektivitás a gombnyomásoknál a legerősebb – feltéve persze, hogy a rendszer nem kompromittálódott, mondjuk egy idegen ország titkosszolgálati beavatkozása által. Utóbbiról a magyar külügynek – a belső rendszerét ért orosz hackertámadás nyomán – jócskán lehetnek tapasztalatai, így talán már a megoldást is tudják. ¬ Mudra Márton István