Andrew Faludy: Apámat nem láttátok?

Huszonkét éve jelent meg magyarul Faludy György fia, Andrew Faludy önéletrajzi kötete, melyben a költő édesapa árnyékában, vagyis inkább távollétében megélt gyermek- és fiatalkoráról mesél. Az Apámat nem láttátok? új, javított kiadása idén készült el, és nemcsak a szöveg nagykorúvá érését ünnepli, hanem a család fiatalabb generációjának is lehetőséget ad arra, hogy ennyi év távlatából elgondolkozzon a nagyapa családban elfoglalt helyéről. A 2002-es megjelenés után négy évvel halt meg Faludy György, és a szerzőként debütált fia, Andrew csak négy évvel élte őt túl, 2010-ben hunyt el sclerosis multiplexben. Az előszó megírása így az unokára, Alexander Faludyra maradt, aki néhány éve költözött Budapestre, és szabadúszó újságíróként dolgozik. Már a bevezetőben kendőzetlenül fogalmaz: „A könyvben nem hangzik el nyílt kritika Faludy Györgyről, de már maga a címe is az apai teendők elhanyagolására utal, és lehetetlen úgy olvasni a művet, hogy ne tudatosuljon, hogy apai kvalitásai fordítottan aránylottak költői géniuszához.” Az őszinte vallomásból is lehet sejteni, hogy az Apámat nem láttátok? nem emeli piedesztálra a költőt, aki felesége korai halála után vándorútra kel, fiát azonban nem viszi magával, legfeljebb csak az iskolai szünetekre. Valamint az is hamar kiderül, hogy a XX. század egyik legnagyszerűbb és egyben legkalandosabb sorsú magyar költőjének gyermekeként felnőni nem volt sem egyszerű, sem kivételezett helyzet. Andrew Faludy könyvének titka, hogy még a bentlakásos iskola lélektelenségéről, a számára rendkívül unalmas kanadai diáklétről és a hidegháborús Magyarország mindennapjairól is képes meglepően fanyar humorral írni. A középpontban azonban mégsem a hányattatásai, hanem mindenekelőtt a két Faludy se veled, se nélküled kapcsolata, vagyis inkább annak hiánya áll. A kötetből mégsem lesz szemrehányás, sokkal inkább idealizált visszaemlékezés, amelyről maga Andrew Faludy is így ír a zárszóban: „Talán azért virít ennyire élénk színekkel a múlt, mert az idő múlása sok lényegtelen részletet kitöröl belőle, felerősítve ezzel az emlékeinkben formálódó változatát.”

Utazás válás ellen

Az internetes szkeccsgyártóból, forgatókönyvíróból filmrendezővé előlépett Florent Bernard családi megpróbáltatásait, a szüleit, valamint a lánytestvérét formálta dramedyvé. A FloBer művésznéven alkotó, rendkívül népszerű francia youtuber filmjéhez megnyerte a finom érzelmi árnyalatokkal játszó színésznőt, Charlotte Gainsbourg-t, és merész húzásként a többnyire bolondos spanyol karaktert hozó José Garciával állította őt párba. A duó remekül működik a tűz és víz jellemek megformálásában. A Leroy család kalandjai azzal a hétköznapi felismeréssel kezdődnek, hogy Sandrine, a kiábrándult feleség válni akar, és ehhez két kamasz gyerekének a jóváhagyását kéri. Apjuknak, a munkába temetkező Christophe-nak fel sem tűnik, hogy a házassága válságba került. Mindent elkövet, hogy megmentse családját a széteséstől, és meglepetés-hétvégére hívja mindhármukat. Induláskor nem is sejtik, milyen eseménydús utazásban lesz részük. Christophe nosztalgiakörutat szervez, elviszi őket életük fontos helyeire, az étterembe, ahol megkérte Sandrine kezét, a parkba, ahol ott a pad, amelyre szerelmes üzenetet vésett, az első lakásukba. Menekülések, félreértések, verekedések, veszekedések, eltűnések tarkítják útjukat. A szülők vicces, kalandos road movie-jától a gyerekek csak szenvednek, a lánynak elege van abból, hogy nem törődnek vele, a fiú megpróbálja visszaszerezni a barátnőjét. A hétvégi megpróbáltatásokba némi poénos csavar is belefér, ám úgy tűnik, mindez kevés a boldoguláshoz. A film a keserédes amerikai vígjátékok hangulatát idézi, amibe belefér hirtelen érzelmi kitörés, dühroham, szentimentalizmus is, és miközben a humor és a melankólia mind jelen van, kegyetlen őszinteséggel feszeget egyszerre univerzális és nagyon személyes témákat. Egyszóval a család apró és nagy dolgait meséli el.

Everyone’s Getting Involved: A Tribute to Talking Heads’ Stop Making Sense

A Talking Heads a popkultúra egyik fétistárgya. Menyhárt Jenőtől Thom Yorke-ig könnyűzenészek garmadájára hatott David Byrne és zenekara, és az az esztétika, amelyben jelen van a klasszikus dalforma, a határsértő kísérletezés, a tánc, néhol pedig a pop és a kortárs zene. A zenekar kisugárzása a feloszlása után közel három és fél évtizeddel sem csökkent, a színes, mégis koherens életmű intakt és maradandó. Ráadásul a frontember, Byrne legutóbbi projektje, a tőle megszokott formabontó, a marching bandek világát megidéző, színházi és koncertkörnyezetben is bemutatott, Spike Lee rendezésében filmre vitt American Utopia is tett arról, hogy a dalok tovább éljenek. Nem meglepő tehát, hogy a most megjelent feldolgozáslemez szerkesztői nagykoalíciót tudtak összehozni. Hiszen a Talking Heads életműve annyiféleképpen megérinthető és alakítható. Az albumon – amelynek apropója a Stop Making Sense koncertalbum tavalyi újrakiadása – igazi nagypályások hallatják a hangjukat, és egyikük sem okoz csalódást. Miley Cyrus pikáns diszkós popot csinált a Psycho Killerből. A National saját melankóliájához hajlította az amúgy is keserédes Heavent. A Paramore semmi kardinálisat nem alakított a Burning Down the House-on, egyszerűen csak jól áll a dalnak a szolid ráncfelvarrás és Hayley Williams hangja. Ugyanez a helyzet Lorde-dal és a Take Me to the Riverrel. A legizgalmasabb pillanatokat azonban a kevésbé vagy alig ismert nevek hozzák. Blondshell a mai színtéren az egyik legizgalmasabb fiatal nő, aki a Thank You for Sending Me an Angelhez nyúl hozzá jó érzékkel. A Linda Lindas csajbanda karcos Found a Job feldolgozása kirángat a székből. Lazán ringat, ahogy a nigériai The Cavemen átértelmezte a What a Day That Wast. A kanadai BADBADNOTGOOD Norah Jones közreműködésével elkészített This Must Be a Place-verziója pedig szívmelengető. De lehetne még sorolni a többi jól sikerült felvételt, ami megmutatja, hogy ez a lemez szerelemgyerek.

Az ilyen fontos beszélgetések

„Az ilyen fontos beszélgetések / alkalmából mindig / vagy behoztál egy üveg pálinkát, / vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, / de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. / Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.” Amikor 1992. március 3-án Szegeden a József Attila Tudományegyetem Móra Ferenc Kollégiumában az értő kérdező Könczöl Csaba Petri Györggyel beszélgetett, kellékként két kis üveg konzum cseresznyepálinkát helyezett az asztalra, „az oldottság elősegítése érdekében”. Az eredetileg 1974-ben, a Körülírt zuhanás című kötetben megjelent verset aztán fel is olvasta a költő. Erdélyi Ágnes, a kollégium egykori lakója, majd tanára, igazgatója jegyezte le a beszélgetést tartalmazó hangfelvételt, és gondozta, szerkesztette a szöveget. A Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának két tanszéke 2023 novemberében tudományos konferenciát rendezett a 2000-ben elhunyt Petri György születésének 80. évfordulójára. Az ott elhangzottak közül olvasható most egyebek közt Margócsy István előadásának bővített, átdolgozott változata Petri tervezett Petőfi-regényéről, Pataky Adrienn írása Petri munkamódszeréről kéz- és gépiratai alapján, amely néhány, az 1960-as években született vers első közlését is tartalmazza. Forgách András új rajzai mellett Szilágyi Lenke eddig publikálatlan Petri-fotója is illusztrálja a tanulmányokat.

A nemlétezés stigmája

A kissé kacifántos, ám szabatos címből – A magyarországi cigány irodalom mint a magyar irodalomtörténet-írás rendszerszintű problémája – nyomban kikövetkeztethető a tanulmány professzor szerzőjének, Schein Gábornak a véleménye: a hazai irodalmi kánonba nem illeszkedtek be, oda nem fogadták be még a magyar nyelven írt cigány műveket sem. Pedig az olvasó az 1970-es évektől egyre izmosabb és emlékezetesebb kötetekkel találkozhatott: Bari Károly, Choli Daróczi József vagy Kovács József Hontalan összetéveszthetetlen hangú verseskönyveivel, Lakatos Menyhért, Holdosi József vagy Osztojkán Béla emlékezetes regényeivel. Bő fél évszázad, politikai fordulatokban is gazdag históriáját áttekintve Schein Gábor a „rendszerszintű probléma” gyökeréig leásva, szakmája felelősségét hangsúlyozva állítja (s példák garmadájával támasztja alá), hogy „a nyelvi homogenitás tételéhez ragaszkodó” irodalomtörténet-írás sem adott – s ma sem ad – teret a kiemelkedő szerzőkben és értékekben gazdag „kisebbségi” irodalomnak. E nemlétezés stigmája, máig nyúló „ítélete” – a mindenkori társadalmi közfelfogástól korántsem függetlenül – már a cigány alkotók első kollektív jelentkezésekor megfogalmazódott. 1981-ben, a Fekete korall című versantológiára a szankszrit nyelv tudósaként számontartott Vekerdi József rontott rá, fajelméletre alapozott szeparatizmussal vádolva meg a népük képviseletét vállaló költőket. E vehemens, egyébiránt a kommunista állampárt ideológiáját tükröző támadás hatalmas vihart kavart, s mert az írásra reflektálók közül többen az ellenzék prominensei voltak, a vita irodalmiból áthallásos politikai csatározássá vált. A kísértő múltat elemző tanulmány külön „fejezete” a cigány értelmiség emblematikus alakjának, Bari Károlynak a története, aki költőként – ahogy egykoron Radnóti Miklós – következetesen távol tartotta magát az irodalmi sorstársakkal való közös szerepléstől, miközben a cigány irodalmi hagyományok gyűjtésével és közreadásával egyedülállóan járult hozzá a megmaradáshoz.

Az örök fiatalság balladája

Az apa-lánya páros, Martin Gábor és Martin Wanda képei párbeszédbe lépnek egymással. A fotókon két, látszólag távol álló generáció közös alapjai és kapcsolódási pontjai rajzolódnak ki, rezonálnak egymásra a rendszerváltás előtti és a mai London fiatalsága. A kiállítás arra a felvetésre reflektál, hogy az adott társadalmi kor, korszak normáitól lecsupaszítva – mint ahogyan az 1991-ben született Martin Wanda is fogalmazott – „a lázadás hogyan van kódolva minden kultúra DNS-ébe”, a szerelembe esés, a mindennapok konvencióiból kiszakadás igénye. Martin Gábor Békés megyei Prima díjas fotográfus a fotóriporteri munkái mellett a békéscsabai, valamint a környékbeli fiatalok szórakozását dokumentáló, a 70-es évek végén, a 80-as évek elején készült képeit állította ki. Fotóival lépnek kölcsönhatásba lánya London szűkebb szubkultúrájához csatlakozó bulijainak világát megörökítő, 2010-es évekbeli felvételei.

Martin Wanda fiatal, feltörekvő divatfotósként ismert, jelent már meg munkája a Vogue-ban, dolgozott a Dior és a Mark Jacobs luxusmárkákkal. Képeit áthatja a fiatalság szabadságvágya, extravaganciája és lázadása. Fontos szerepet játszik életében a zenei világ és a koncertfotózás, az idén a Szigeten is fellépő norvég énekesnő, az Aurora legújabb lemezéhez kapcsolódó képi anyag is az ő munkáját dicséri, és készített megrendítő portrésorozatot (ebből a kiállításon is látható egy fotó) az Eagles of Death Metal énekeséről is. A kiállítás idealizált és romantikus lázadás- és fiatalságábrázolásához hozzájárul, hogy a 70-es, 80-as évek világából építkező szubkultúrák kapnak szerepet. Miközben érzékenyen és a legintimebb pillanataiban mutatja meg mindazt, ami a fiatalság sajátja – lázadás, szabadságvágy és korlatok nélküli szerelem –, izgalmas játék a képek kontextusával. A két generáció fotóit vegyesen helyezték el, ezzel is elmosva a határokat a két korszak között. Így a gyanútlan látogató sok esetben hosszabb gondolkodás után sem feltétlenül találja el, hol járhat az időben, legyen a társadalmi, politikai háttér a szocializmus vagy a mai London.