Longlegs – A rém
A rendezőnek a vérében van a horror. Osgood Perkins apja Anthony Perkins, aki Alfred Hitchcock Psychójának sorozatgyilkosaként vált horrorikonná, és további három rész erejéig a film folytatásainak arca, szíve és lelke lett. Még a fiát is beemelte a Bates család almanachjába: Osgood kilencévesen a Psycho második részében a gyerek Norman Batest játszotta el. A fiatalabb Perkins rendezővé érve csakis horrorokat készített markáns főhősnőkkel. Legújabb, sokkoló munkájában egy fiatal FBI-ügynöknő szegődik a családokat gyilkoló rém, Longlegs nyomába. Okkult jelek, természetfelettinek ható rémtettek és sátáni algoritmusra járó vérontás kíséri a gyilkos útját, akihez a saját démonjaival is küzdő nyomozónő egészen közel kerül.
Perkins egyszerű alapanyagból készített, emlékezetes és egyedi látásmódról árulkodó szerzői horrorfilmjét a kilencvenes évek nyomasztó kulisszáiba helyezte. Nem agyatlan ijesztgetéssel és olcsó brutalitással hat a zsigeri reflexekre, hanem folyamatos félelemkeltéssel és nyomasztással, amit a film zenéje csak fokoz. Az utóbbi a rendező testvérének, a Zilgi művésznéven alkotó folk-rock zenész Elvis Perkinsnek a munkája. Az utalásokkal és szimbólumokkal is játszó filmben még Marc Bolan ikonikus glam rock zenekarának, a T-Rexnek is osztottak lapot. A sátánimádó gyilkost Nicolas Cage kelti életre, felismerhetetlenre maszkírozva, és hátborzongató hangjátékkal gúnyt űzve mindenből, legyen az élő vagy holt. Emlékezetes alakítást nyújt még az FBI-ügynök szerepében Maika Monroe, aki hasonló kaliberű és erejű karaktert hoz a filmbe, mint Jodie Foster a Bárányok hallgatnakban. A színészek meggyőző játékán és a nyugalom megzavarására bedobott képsorokon túl a történet is tartogat kellemetlen meglepetéseket, pincébe zárt családi titkot, a túlélésért a sátánnal kötött kompromisszumot, ami mindenkit lehoz az életről.
Ann-Helén Laestadius: Lopás
Megtörtént eseményeken, a Svédország legészakibb pontján élő lappföldi őslakos közösséget, a számikat hosszú ideje nyomasztó történéseken alapul Ann-Helén Laestadius regénye. A szerzőnek magának is számik a felmenői. Gyerek- és ifjúsági regényeivel lett elismert skandináv nyelvterületen. Felnőtteknek szánt első könyvének megírásának alapos nyomozómunka után látott neki, a hagyományosan rénszarvastartással foglalkozó közösség állatállományát ritkító több mint száz eseményről rögzített rendőrségi jegyzőkönyvet tanulmányozva. Mindegyik esetben a tettesek megúszták a felelősségre vonást, az állatok ellen elkövetett bűncselekményeket a rendőrség lopásként rögzítette, és nemcsak szakszerűtlenül járt el, hanem a számi közösség kulturális kötődései, rénszarvastartó hagyományai iránt közömbösen, előítéletesen. Laestadius regényében egy bűncselekményen és egy számi kislány szemén keresztül tárul fel a zárt és hagyományőrző nomád közösség világa, amelyben szinte mindennap tapasztalható a svéd többségi társadalom nyílt konfrontációkban is testet öltő ellenszenve, előítéletessége. Fizikai és lelki sebeik gyógyításában a számik magukra vannak utalva, segítségnyújtásra, hatékony fellépésre a hatóságoktól akkor sem számíthatnak, ha egyértelmű törvénytelenség vagy sérelem éri őket. Elsa már kilencévesen szembesül ezekkel az igazságtalanságokkal, amikor tanúja lesz, hogy szeretett rénjét kegyetlenül meggyilkolja egy vadász. A hatóságok félrenéznek, és ő magában bosszút esküszik. Tíz évvel később a számik jogaiért küzdő fiatal nőként megtámadják a saját házában, és ismét a rendőrség félrenézésével találja szemben magát. A Lopás – Papolczy Péter fordításában – lényegre törő, mégis érzékletes elbeszélésmódjával, kuriózumnak számító nyelvi elemekkel hozza közel a Lappföldön élők jobbára ismeretlen világát. Laestadius egyben különleges felnövéstörténetet tár olvasói elé, egyéni, közösségi identitást érintő kérdésekkel, univerzális erkölcsi dilemmákkal szembesít. Krimibe és thrillerbe illő elemeivel a könyv kiváló forgatókönyv-alapanyagnak bizonyult, a Netflix készített belőle filmet, irodalmi erényeit is elismerte a szakma, többek között a svéd Adlibris-díjjal.
Kaposfest
Kócos, vagány, laza, felszabadult – nem feltétlenül ezek a jelzők jutnak elsőre eszünkbe klasszikus zenei fesztivál hallatán. Az idén 15 éves Kaposfest változtatott azonban a régi berögződéseken. Kezdetben Kelemen Barnabás és Kokas Katalin, majd Baráti Kristóf és Várdai István művészeti vezetésével egyre inkább egyedi hangulatú eseménysorozat jött létre Somogy megye székhelyén. Nem kell semmit sem túlgondolni, még csak ki sem kell öltözni, kényelmesen átsétálhatunk egyik színhelyről, a Szivárvány Kultúrpalotából a másikba, a Csiky Gergely Színházba anélkül, hogy rosszalló pillantásokkal szembesülnénk. Mindezek ellenére a fesztiválon a legkiemelkedőbb nemzetközi és magyar előadóművészek, formációk, valamint a kamarazenei irodalom legjava vonul fel. Az idén a hegedűművész Baráti és a csellóművész Várdai mellett fellép a Latin Grammy-díjra jelölt zongoraművész, Edith Pena, a formabontó francia zeneszerző, zongoravirtuóz, Lucas Debargue és a már ide hazajáró német hegedűművész, Kirill Troussov. Visszatér a fesztiválra az orosz Alekszej Vologyin, akit kimagasló zenei érzékenységgel és technikai perfekcionizmussal jellemeznek, és a világjáró moldovai hegedűs, Alexandra Conunova is. A magyar művészeket többek között a Junior Prima díjas Pusker Júlia, a bázeli Zeneművészeti Főiskola professzora, Fejérvári Zoltán, Kristóf Réka szoprán és Szűcs Máté brácsaművész képviseli. Nem maradhat el ezúttal sem a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje, méghozzá ifj. Sárközy Lajos fellépésével, aki a nap végén nemcsak a közönséget, hanem hagyományosan a zenészeket is szórakoztatja a Kapos Hotel teraszán.
Gerbrand Bakker: A borbély fia
Egy tragikus repülőbaleset, egy nyomtalanul eltűnt apa utáni feldolgozatlan gyász, az ebből fakadó énkeresés és összekuszálódott emberi kapcsolatok szervezik a holland író, Gerbrand Bakker magyarul Wekerle Szabolcs fordításában megjelent regényét. Simon fodrászként dolgozik családja amszterdami borbélyüzletében, amely még a nagyapja idején lett felkapott, ahova nemcsak nyiratkozni, hanem a társaság kedvéért jártak szívesen a férfiak. A közösségi hangulatnak ma már nyoma sincs, Simon ugyanis kínosan ügyel arra, hogy csak egyetlen vendég tartózkodjon az üzletében, és vele se bonyolódjon beszélgetésbe. Simon az aktív közösségi életet élő anyjával és kifejezetten nagy társasági ember hírében álló nagyapjával ellentétben bezárkózott saját, eseménytelen világába, és abban is csak bolyong. Ahhoz, hogy magát is jobban megérthesse, elkezdi felkutatni a repülőbalesetben elhunyt édesapja történetét. Minél többet kérdezgeti a családtagjait, annál inkább a feldolgozatlan gyász nyomaira bukkan, és olyan kérdések merülnek fel benne, amelyekre senki sem akar válasszal szolgálni. Miért szállt fel az apja arra a gépre, ami a Kanári-szigeteken 1977-ben lezuhant, és így hátrahagyta a vele várandós anyját? Vajon biztos lehet abban, hogy az apja halott? Hiszen számos utashoz hasonlóan az ő holttestét sem tudták azonosítani. A feldolgozatlan hiányt Simonban felerősíti, hogy egyik vendége, egy író az új regényéhez anyagot gyűjt, és kérdezősködni kezd az apjáról, a baleset körülményeiről. Simon egyre inkább azzal szembesül, hogy a személyisége még annál is jobban hasonlít az apjáéhoz, mint ahogy ő azt gondolta. Két bolyongó lélek, akik megérzéseik és vágyaik alapján keresik a helyüket a világban. Simon a párkapcsolataiban sem képes elkötelezni magát, kérészéletű viszonyokba bonyolódik. Csakis a vágy hajtja, emiatt az anyja értelmileg sérült fiataloknak tartott úszásfoglalkozásán vállalt segítői szerepében is kellemetlen helyzetbe sodorja magát. Az egyik fiú iránt különös vonzalom támad benne, amit képtelen kezelni. A borbély fia élvezetes történetvezetésével, kellemes nyelvezetével kifejezetten olvastatja magát, ugyanakkor elmaradnak benne a csúcspontok, az érzelmileg felfokozott magaslatok. Pedig fordulatokban nincs hiány, a vége felé gyanússá válik, hogy nem is a főszereplő naplószerűen dokumentált életét, hanem a regényben feltűnt író fikciós regényét tartja kezében az olvasó.
A város falain – 1947–2021
A nyári kiállítási holtszezon szenzációja a korábban a New York-i MoMA-ban és a párizsi Centre Pompidouban is önálló tárlattal megtisztelt francia képzőművész, Jacques Villeglé bemutatkozása a pécsi m21 Galériában. A tárlat címében szereplő évszámokat – 1947–2021 – életrajzi adatoknak is gondolhatnánk, valójában azonban a csaknem háromnegyed százados alkotói pálya kezdő- és végpontját jelölik; a művész 96 éves korában, 2022-ben hunyt el. Villeglét sokszínű, kategóriákba nehezen besorolható, egymást átfedő fejezetekből felépített művészete a pop art és különösképpen a street art egyik fontos előfutárává, a street art számos mai képviselőjének örök példaképévé avatta. Munkássága következetes hídépítés volt a hétköznapok, a popkultúra és a magas művészet között. Alkotásaihoz az a hitvallása adta meg a kulcsot, miszerint „az objektív világnak sokkal inkább közvetlen szemügyre és tudomásulvételre van szüksége, mint arra, hogy a művészet szubjektív világába történő átültetés révén egy művészeti alkotás tárgya legyen”. Védjegyévé a csaknem teljes életművén végigvonuló, falakról, hirdetőoszlopokról leválasztott, „elrabolt”, a járókelők által többnyire már megszaggatott, majd a műteremben vászonra ragasztva és gyakran tovább tépve kompozícióvá formált plakátok váltak. A rendszerint monumentális méretű művekből számos látható most a galéria összesen több mint 140 alkotást felvonultató tágas terében. Villeglé műveinek másik jelentős, szintén gazdagon reprezentált csoportját az általa „társadalompolitikai betűgrafikáknak” nevezett művek alkotják. A kissé titokzatos név mögött sajátos ábécével „írott” munkák rejtőznek, melyeknek betűi különböző, többnyire jól ismert – és rendszerint politikai – szimbólumokra asszociálnak. A művekben ezek ugyanakkor már eredeti ideológiai funkciójukból kiforgatva jelennek meg – előbb papíron, később plasztikák témájaként is.