Lea Ypi: Szabadon
1990 decemberében mind a szabad világtól, mind az államszocialista blokk országaitól elkülönült kommunista Albánia rövid idő alatt megszűnt létezni. Az Enver Hodzsával összeforrt elnyomó rendszer az antiimperialista harc utolsó világítótornyaként tekintett magára, de nem volt több annak nyomorúságos bunkerénél. A rendszer pár évvel túlélte ugyan a sztálini direktívák mentén Albániát vezető diktátort, és 1991-ben a kommunista párt megnyerte a választásokat, mégsem bizonyult a szabadság számára bevehetetlen erődnek, idővel megadta magát. A Tiranában született, olasz egyetemeken tanult, 44 éves Lea Ypi regényében a gyerekkori emlékei révén elevenedik meg Albánia viharos közelmúltja, a nyolcvanas évek végétől a rendszerváltáson át az 1997-es polgárháborúig terjedő időszak. Az angol Penguin kiadásában 2021-ben megjelent memoárt 27 nyelvre fordították le, és a legrangosabb brit, illetve amerikai médiumok, köztük a The Guardian, a Foreign Affairs vagy a Financial Times éves listáin szerepelt az év könyvei között. A Londonban élő szerző felnövésregénye családi portré is egyben a távoli, eltitkolt felmenők között az apai dédapával, Dzsafer Ypi béggel, aki 1921–1922-ben Albánia miniszterelnöke volt, és fasiszta kollaboránsként számontartva Hodzsa rendszerében, megpecsételte utódai sorsát. Dédunokájától sem áll távol a politika világa. Ypi akadémikus, politikaelméletet tanít a nagy presztízsű London School of Economicson, így nem meglepő, hogy regényének narratíváját előszeretettel szövik át történelmi, társadalmi és politikai fejtegetések, eszmefuttatások. A szerzőnek markáns gondolatai vannak a szabadságról, kritikusan viszonyul az albán rendszerváltáshoz is, ami kiszolgáltatottságból létbizonytalansághoz, nyomorhoz, tömeges elvándorláshoz, majd társadalmi anarchiához vezetett, ahogyan az ország Hodzsa bunkeréből fokozatosan a vadkapitalizmus sötét alagútja felé vette az irányt a strukturális reformok nyomán. Megrázó, tragikus emberi sorsokon keresztül, olykor némi iróniával ébreszt rá, hogy tévútra visz az eszmék és rendszerek idealizálása. Albánia átalakulása a kilencvenes években pedig arra példa, hogy nemcsak a közvetlen kényszer és a szabadság hiánya okozhat élhetetlen világot, hanem ha az egyének nem képesek mérlegelni a lehetőségeiket, és saját nyomorukból mások reményeinek szétzilálásával küzdik ki magukat, miközben kihuny belőlük a szolidaritás.
A tea illata
A Franciaországban letelepedett mauritániai rendező, Abderrahmane Sissako a Maliban terjedő iszlamista fundamentalizmusról szóló, Oscar-jelölt filmjével, a Timbuktuval vált nemzetközileg ismertté. A beavatás eleganciája, a lezáratlan múlt melankóliája és nem utolsósorban a teázás érzéki szertartása lengi be új filmjét, A tea illatát, amely az idei Berlinale versenyprogramjában debütált. A francia–tajvani–luxemburgi–mauritániai koprodukcióban készült film egy boldogtalan házasság elől menekülő nő, Aya (Nina Mélo) útját követi, aki az esküvői szertartáson nemet mond a vőlegénynek, amiért megcsalta. Az elefántcsontparti szülők gyerekeként Franciaországban született Mélo jelenléte a mozivásznon lenyűgöző. Ugyanez mondható el az Aya főnökét, Cait alakító tajvani színészről, Han Changról, aki bevezeti a lányt a tealevelek illatának beszippantása, majd a teafőzés, kóstolás és a felszolgálás kifinomult művészetébe. A két színész zavarba ejtő tehetsége és fotogén arca kivételes harmóniát, őszinteséget teremt. Aya a kínai Kantonban akart új életet kezdeni. Egy teaüzletben talál munkát, ahol egyre közelebb kerül a tulajdonoshoz. A rituálészerűen ismétlődő találkozások alkalmával szerelem bontakozik ki kettejük között, ám mindkettőjük korábbi élete, kapcsolata alaposan bezavar. Az álomszerű, éjszakai jelenetek a Szerelemre hangolva romantikus hongkongi filmdráma sejtelmes hangvételéhez hasonlóan az érzékek játékát festik alá. A lágy pillantások, csendes pillanatok, rejtett mosolyok mögött azonban a rendező politikai véleményalkotása is felfedezhető a kínai társadalomban is jelen lévő rasszizmusról, az afrikai bevándorlók kényszerű alkalmazkodásáról a munka- és teljesítményelvű, kíméletlen közegben. Képzeletet és valóságot, múltat és álmokat olykor egybemosó, gyönyörűen fényképezett életszerű történet, amely sokat épít az ízekre, az illatokra, a szépségre utaló asszociációinkra.
Fernanda Melchor: Ábrándozók
Friss hang a latin-amerikai irodalomban. Fernanda Melchor forgószélként érkezett meg a Hurrikánok évada című regényével, erőteljes hangjával kíméletlenül őszinte képet festve a mexikói társadalom delíriumos haláltáncnak, véres orgiának beillő vergődéséről. Hatásos beszámolói és képei a képzeletbeli mexikói falu szervezett bűnözéssel, erőszakkal, nyomorúsággal és babonákkal teli rögvalóságáról beleégtek az olvasók és a kritikusok emlékezetébe. Az El País a XXI. század legjobb regényei közé sorolta a bemutatkozó kötetet, és a legrangosabb amerikai irodalmi elismerés, a Nemzetközi Booker-díj rövidített listáján is szerepelt 2020-ban. Társadalmi igazságtalanságokat feltáró és testközelbe hozó írói radikalizmusa és igazságért kiáltó dühe mit sem csillapodott a szakmai sikerei nyomán. Ábrándozók című regényében mesterien játszik a kontrasztokkal, legyen szó a kiváltságosoknak fenntartott édenkertről, a regény fő cselekményének helyt adó, pengékkel és szögesdrótokkal körbevett luxuslakóparkról és az árnyékában meghúzódó szegénynegyedről, vagy a két kamasz főhősről, akik látszólag teljesen más világban élnek, de ugyanúgy ábrándjaik és társadalmi státusuk foglyai. Polo iskolakerülő muchacho, aki a legalantasabb munkákat végzi a Paradájz lakóparkot fenntartó arctalanok sorában, és bármire elszánná magát, hogy kitörjön abból az élhetetlen közegből, amit otthon a fizikai és verbális erőszak meg egy nálánál is fiatalabb terhes unkahúg jelent. Franco eltartott, a nagyszüleivel él a lakóparkban, és mindene megvan, kivéve kamaszos pornófantáziájának tárgyát, a szomszédban élő, még tehetősebb feleséget és családanyát. Egyiküknek a nyomor kilátástalansága, másikuknak a jólét sivársága veszi el az eszét, a sors pedig összesodorja őket, mint szemetet a szél, és az alkoholgőzős rituáléik egyikén úgy döntenek, hogy cselekvésre szánják el magukat. Ábrándjaikat összehangolva hátborzongató tervet kovácsolnak, amelynek borítékolható a kimenetele: szörnyű tragédia. Történetük – Vajdics Anikó fordításában – mély nyomot hagy az olvasóban, erős, mint a csörgőkígyó mérge, tartós hatása pedig fájdalmas kijózanodás abból az illúzióból, hogy van édenkert alvilág nélkül.
Empire of the Sun: Ask That God
Miután a sors egymás karjaiba sodorta őket egy sydney-i bárban, az új évezred hajnalán, Luke Steele és Nick Littlemore kisebb, de országosan ismert alternatív zenei kísérleteket végzett különböző formációk neve alatt (The Sleepy Jackson, Pnau), és csak 2007-ben mertek együtt igazán nagyot és merészet álmodni. Tudták, a popzenében téveszme, hogy a külcsín nem annyira számít, mint a belbecs, ezért Empire of the Sun néven nemcsak modern tánczenéről alkotott víziójukat öntötték formába, hanem saját fantáziavilágot teremtettek, amiben egyeduralkodók lehettek. Sajátos arculatukat meghatározó attribútumaik egyszerre közeliek és távoliak, ismerősek, mégis beazonosíthatatlanok, a legkülönfélébb kulturális szimbólumok és referenciák keverednek bennük. Leginkább a chilei mágus, a 95 éves Alejandro Jodorowsky szürrealizmusával lehet rokonítani a zenekar világát, és a látványt, ami organikus egésszé formálja produkcióját. Zenéje díszes, fülbemászó és dallamos pop, álomszerű, kiléptet a valóságból. Mindezt a 2008-as Walking on a Dreammel és az album címadó slágeréhez készült, az az évi pekingi nyári olimpia kezdete előtt közvetlenül Sanghajban forgatott klippel leplezte le teljes pompájában a nagyvilág előtt. Azóta két lemezt is megjelentetett, viszont 2016 óta a mostani az első, hogy követői újra a színe elé járulhatnak. Steele és Littlemore ereje teljében tér vissza, újjászületéssel felérő átváltozást mutatnak be, gondolatfuttató képzeletük a védjegyüknek számító lendületes és slágeres popzenében ölt ismét testet. Kitárulkozásuk ezúttal személyesebb és emberibb léptékű, miközben az extravagáns duó továbbra is istenien adja elő magát.
The Woman King – A harcos
„Nem félünk. Rettenthetetlenül fogunk küzdeni.” Ezekkel a mondatokkal buzdítják egymást a harcosok a csata előtt, de a felkészülés közben az erőpróbán is, amelynek az a tétje, hogy a legkülönbözőbb fegyvernemekben, fájdalomtűrő képességet megkívánó bozótküzdelmekre kiképzett jelölt bekerül-e az agoyie-k közé. Belőlük alakult a nyugat-afrikai Dahomey királyság akár több ezer fős, kizárólag hajadonokból verbuvált hadserege. A szervezése az 1700-as évek elején kezdődött, amikor Dahomey-ben a környező népekkel folytatott háborúskodás miatt megfogyatkozott a férfi lakosság; vagy elestek, vagy fogságba kerülve eladták őket rabszolgának. Az agoyie-k a király feleségei voltak, jó ellátást kaptak, de egyfajta cölibátust fogadtak. Edzettségük miatt a termetes férfi ellenfeleket is földhöz vágták, bátrak és kegyetlenek voltak. Az 1823-ban játszódó film főhőse az agoyie-k neves képviselője, Naniska tábornok, akit a négyszeres Oscar-díjas Viola Davis alakít. Katonáival és önmagával szemben is könyörtelen. Még Ghezo királlyal is szembeszáll, és arra biztatja őt, hogy ne rabszolgákkal, hanem pálmaolajjal kereskedjenek. A civilben filantróp Davis hiteles a nehéz sorsú, fogsága idején megkínzott és megerőszakolt tábornok szerepében, hiszen ő is szegény családban született, és már kétévesen börtönbe került az anyjával egy polgárjogi tüntetés után. A többi agoyie, például a cselekményben kiemelt Nawi (Thuso Mbedu) és Izogie (Lashana Lynch) is remek alakítást nyújt. A minden idők egyetlen, csak nőkből álló hadseregét és a rabszolga-kereskedelmet egyaránt bemutató filmbe szőtt romantikus szál vonzhatja az érzelmesebb filmek kedvelőit, közelharcot mutató jeleneteivel pedig az akciófilm rajongói is elégedettek lehetnek.