Jolsvai András: Édesszájúak
„Hogy Zimmerl Szepi a hét határra szóló paradicsomos káposztájáért vette volna el a mandulaszemű Tívó Annát, az persze családi legendának elmegy, regényben is jól mutat, de az igazság ennél azért, mondjuk így, rétegzettebb.” Új regényének hetedik fejezetét kezdi így az író, s kiszólásával nem először s nem is utoljára fakasztja széles mosolyra olvasóját. Az Édesszájúak tudatosan vállalt biedermeier családregény fanyar-bölcs iróniával leöntve, hamis nosztalgiázás nélkül. A XIX. század második felében, a dicsőséges magyar múltként emlegetett békeidőkben játszódó regény egyfajta sikertörténet. Írója a Stefánia úti legendás Zimmerli vendéglő fénykorába, az 1893–1894-es esztendőkbe röpít vissza, innen hátra- és előretekintve beszéli el a svábból hétköznapi magyarrá lett nagycsalád szereplőinek sorsfordító, mégis hétköznapi történetét, az eladósorba került Zimmerl lányok párválasztásának (na jó, az író példáját követve legyünk szabatosabbak: a korban kötelező és vágyott férjhez menésüknek) históriáját. Jolsvai nemcsak játékos, de titokzatos szerző is. Ritkán nyilatkozik (bár az is lehet, hogy csak ritkábban kérdezik), s a kétévenként menetrendszerűen megjelenő új regényei születéséről, ihlető forrásairól jószerével sosem beszél. Az Édesszájúak esetében ezt a magára szabott hagyományt némiképp felrúgta. Az év elején közreadott, Fábri Péterrel közös beszélgetőkönyvükben, a Mire megszülettünk című négykezes önéletrajzukban külön fejezetet szentelt az „eddigi legvidámabb” regényének, s némi bepillantást is engedett írói műhelyébe. Elárulta például, hogy az Édesszájúak szereplői – Zimmerl Józseftől feleségén, Tívó Annán át a férjvadász nővérekig, Jankáig, Katóig és Lojzikáig – egytől egyig felmenői nevét viselik. Csakhogy a neveken túl, s egy-két ténymorzsán kívül az írónak semmilyen ismerete, megszerezhető tudása nem volt a Zimmerl famíliáról. Így hát a saját korában helyét nem lelő szerző – elődeinek sajátos szó emlékművet állítva – bátran fantáziálhatott róluk, élethálójukat belefonhatta az általa igen jól ismert posztzivataros évtizedek kisebb-nagyobb történéseibe. Például egy, a maga korában meglehetős csinnadrattával megrendezett, ám a feledés homályába süllyedt civil pincérversenybe, vagy az 1893. május 20-án – a tűzkárosultak megsegítésére – megrendezett hintófelvonulásba, a Virágkorzóba. S ha már fantáziált, hát a korszak egyes nagyjait – Bencz úrat, vagyis Benczúr Gyula festőt, no meg az egyik kedvenc őskollégát, Heltai Jenőt is – az ezen a néven egyébként sosem létezett Zimmerli cselekvő törzsvendégévé ütötte.
Velünk véget ér
Látszatra a hollywoodi romkomok hagyományát követő, lassú, már-már negédes sztori egy férfi és egy nő felvillanyozó találkozásáról a Collen Hoover Velünk véget ér című bestselleréből azonos címmel készült film. Ígéretes kapcsolat Lily (Blake Lively) és Ryle (Justin Baldoni) között, amit a látszólagos véletlenek szőnek. A becsapós kezdettől a drámai végkifejleten át a reménykeltő fináléig megannyi rejtély, fordulat kíséri a love storyt Boston meghitt utcáin, tetőteraszain, Lily vintage virágüzletében. A fiatal nő otthagyta a Maine állambeli kisvárost, anyját, nemrég elhunyt erőszakos apját, a traumákkal terhelt múlt visszatérő emlékfoszlányait. Álompasiként tűnik fel az életében a robbanékony természetű, jóképű idegsebész. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Az olasz-amerikai Baldoni rendezőként a főszerepet magára osztotta, és hitelesen alakítja Ryle-t. A szenvedélyben összeillő pár boldogsága azonban törékeny. Lily képtelen szabadulni a múlt árnyaitól, ahogy apja bántalmazza anyját, kórházba juttatta első szerelmét, Atlast (Brandon Sklenar), aki elvette a szüzességét. Drámai fordulatot hoz Atlas feltűnése annak az étteremnek a tulajdonosaként, ahová családi-baráti társasággal Lily és újdonsült férje, Ryle eljárnak. Féltékenységi rohamok, konyhai baleset, esés a lépcsőházban: zárt ajtók mögött Lilynek, ahogy az anyjának, az okozza a legtöbb fájdalmat, akit a legjobban szeret. A kórházba került várandós nő Atlasnál keres menedéket, és mire világra hozza kislányát, elhatározza, elválik, mert mint mondja: „Bármilyen nehéz is a döntés, vagy mi törjük meg a sablont, vagy a sablon tör meg minket.” Adott az esély, hogy az átok véget érjen, és valami új vegye kezdetét.
Ariadné burleszkben
A sikeres szerzőpáros, Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal az A rózsalovag diadala után egészen különös dolgot talált ki. Az osztrák drámaíró alaposan átköltötte Moliere Úrhatnám polgár című komédiáját, a komponista kísérőzenét írt hozzá, beillesztve a darabba egy intermezzót, színházat a színházban, amelyben két előadás keveredik. A félórásra tervezett intermezzo másfél órásra nyúlt, így a teljes előadás a leghosszabb Wagner-operánál is jóval tovább tartott. A közönség nem is bírta ki, a vállalkozás megbukott. Menteni a menthetőt, az Úrhatnám polgárt elfelejtették, az intermezzót operává alakították, és egy hosszabb prológgal egészítették ki, amelyből kiderült, hogy Bécs dúsgazdag polgára egyetlen estén két előadással kedveskedett a vendégeinek, de a hosszúra nyúlt vacsora és a tűzijáték közé a kettő csak úgy fért be, ha azokat egyszerre adják elő. Az eredmény: csodálatos zűrzavar, dráma és komédia. A komoly opera, az opera seria és a commedia dell’arte társulatának burleszkje egymásba folyik, egymást üti és kergeti. Kibontakozik a műfajok versenye és összebékülése, az alkotók és művészek drámája. Az opera előtt még az Úrhatnám polgár kísérőzenéjéből sűrített szvitet is elő szokták adni, hogy azért abból is maradjon valami. A Budapesti Fesztiválzenekar is ebben a formában adja elő a művet három évadnyitó koncertjén. Az operát Fischer Iván karmester és a commedia dell’arte specialistája, Chiara D’Anna szcenírozza. Strauss operáit többnyire a női szólamok uralják. Ebben is van három remek szopránszerep. Az opera seria hősnője, Ariadné drámai szoprán, a szerep mai első számú előadója, Emily Magee a burleszk társulaté, Zerbinetta pedig koloratúr, a fiatal német szoprán, Anna-Lena Elbert tolmácsolásában.
Max Porter: Shy
Sok ember teljes élete elfér a hátizsákjában. A tizenéves Shy vállait nem az élete, hanem inkább annak korán ránehezedő ígérete húzza. Hajnal van, és éppen szökni készül az Utolsó esély nevű intézményből, ami már nem iskola, de még nem börtön, onnan, ahová a szokásos dolgokért nyomta be az ifjúságvédelem az anyja és a mostohaapja egyetértésével: kibukás az iskolából, szipuzás, füvezés, bunyózás, orrbetörés, letartóztatás 15 évesen, befeszülések, további magatartás-problémák. Shy útja többé nem abba az irányba tart, ahol a jövőhöz lehet csatlakozni. Max Porter kisregényének hőse a kövekkel teli hátizsákkal a kert végi tó felé tart, ez lehet a baljós előjele annak, hogy a mindent elnyelő mélybe igyekszik. A kamera követi és rögzíti a monológját, ami a szöveg természete szerint takarékos, bezárkózó, olykor számonkérően dühös, hol suttogó tónusú, de a kísérőzenét metal és metalcore zenekarok játsszák. A fiú egész eddigi életéhez kizárólag a walkmanje volt hűséges. Ha valaki letörölné a szalagokat, többé ő sem létezne. Shy bátran és tétován készen áll arra, hogy kihagyja az utolsó esélyt, elhagyja a hónalj- és „kajaszőnyegfingszagú” szobát az összes többi problémás gyerekkel együtt, akik hozzá hasonlóan megfejthetetlen esetek. Senki sem tudja megmondani, kik ők: speciális nevelési igényű, pszichés problémákkal küzdő kamaszok vagy fiatalkorú bűnözők, vidéki elvonuláson, az adófizetők pénzén. A fordító Totth Benedek, aki maga is írt Holtverseny címmel egy kitöréskísérlet-regényt, Cormac McCarthy és más angol nyelven írók interpretálását követően egyesül a szerző zaklatott és együttérző szövegével. „Az életben minden unalmas. Kivéve a gyászt” – olvasható a Magyarországon is becsben tartott Max Porter A bánat egy tollas állat című, korábbi, megkapó regényében, amit most kiegészít azzal, hogy a menekülés sem unalmas.
Pintér Béla – Darvas Benedek: Gyévuska
A „nyitány”: 1942. április 20. A Don-kanyarba vezényelt Nyolcadik Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred tagjai az ezredesük nejének névnapi bálján vesznek részt, illetve leginkább igyekeznek elbúcsúzni szeretteiktől. A zenedráma ősbemutatója 2003 novemberében volt a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színházban, 2023 ősze óta újra látható Pintér Béla társulatával is. Közben tavaly februárban színpadra állította Hegymegi Máté a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, majd néhány hónap múlva bemutatta a Miskolci Nemzeti Színház Ascher Tamás rendezésében. Idén februártól pedig Szombathelyen látható Nagy Péter István rendezői változata, amely a minap lett a színikritikusok által az évad legjobb kőszínházi előadásának megítélt díj egyik várományosa. Az energiaválság (magyarán: „a próbákról muszáj lemondanunk, de az előadások megtartásához ragaszkodunk”) csak késleltetni tudta pár hónappal a bemutatót, Béres Attila miskolci direktor ragaszkodott ahhoz, hogy Pintér és Ascher közös munkája a borsodi nézőkhöz is eljusson. „A történet semmit sem veszített frissességéből az elmúlt húsz év alatt” – mondta a 2023. júniusi miskolci bemutatókor Enyedi Éva dramaturg (aki az eredeti műnek szereplője is). „A háborúkat kísérő, realitást feledtető, szebb jövőbe vetett hit, valamint az azzal kontrasztban álló értelmetlen pusztulás minden korban azonos.” Addig is, amíg nem születik meg a Gyévuska-fesztivál a 2015. tavaszi Parasztopera-fesztivál mintájára, egy alkalommal Budapesten is látható a miskolci színház előadása a határon túli és vidéki produkciók válogatottját felvonultató városmajori Szemle Plusz program részeként. Az Ascher Tamás – Enyedi Éva rendező–dramaturg kettőst pedig a miskolciak máris „visszatapsolták”, már zajlanak a következő közös munkájuk olvasópróbái.
Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek
„Végezz el egy kísérletet, menj ki az utcára, és kérdezd meg az embereket, pontosan miért gyűlölik a homoszexuálisokat: azt fogják válaszolni, a vallás miatt, de többet nem tudnak mondani. Azt felelik, »nem ismerjük«, konkrét példákat nem tudnak mondani” – ez a mondat nem egy budapesti utcai beszélgetés elcsípett részlete, hanem a szenegáli születésű, Franciaországban élő író legújabb, magyarul megjelent regényében hangzik el. Sarr nagy sikerrel debütált az itthoni olvasóközönség előtt első magyarra fordított regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete című magnum opussal. Újabb kötete – Balla Katalin tolmácsolásában – talán még jobban rezonál a kelet-európai olvasóközönséggel, jóllehet az író a szenegáli társadalomnak akart tükröt tartani. A regény franciául 2018-ban jelent meg, mégis az egyik legrégebben magában hordozott igaz történetet eleveníti fel. A nagyrészt muszlim vallású Szenegálban egy vélhetően homoszexuális férfi holttestét kihantolták, megtagadva tőle a végső tisztességet, hogy emberszámba vegyék őt és családját. A nyugat-afrikai országban nem csak vallási alapon bűn a homoszexualitás, törvények is tiltják, öt év börtönbüntetés jár érte. A regényben egy egyetemi professzor meséli el az országot felkavaró halottgyalázást, meg akarja érteni az esetet, az okokat. A kihantolásról készült videó bejárja az országot, mindenki arról beszél, és mindenkinek van véleménye. A történettel a főhős is átalakul, kezdetben a neveltetéséből adódóan elutasító, de miután megismeri az elhunyt férfi édesanyját és több homoszexuális férfit, rájön, ők is ugyanolyan emberek, mint ő. A vallási fanatizmust nem kigúnyolja, hanem mély megértéssel tárja fel, bemutatva az iszlám hitre nevelt társadalom félelmeit, a végletes ragaszkodást a gyökerekhez. És azt is, hogy a félelem nagy úr, és a félelem az ismeretlentől valójában a gyűlölet melegágya. „Gyakran megfeledkezünk róla, vagy nem akarunk emlékezni rá: összefonódtunk az erőszakkal, az erőszak köt össze egymással” – fogalmazza meg regényében az író a kirekesztés pszichológiájának lényegét.