Játék a kastélyban
Szigligeten, a Centrál Színház nyári fesztiválján debütált az idei évad adu ászaként Molnár Ferenc legszemélyesebb klasszikusa. Az élet hazugságai és a színpad igazsága egy fiktív drámaíró fiktív drámája körül bontakoznak ki, amit egy színésznő félrelépése inspirál. Több változatban ismert a történet, hogy Molnár egyszer meghallotta, amint Bécsben, a szomszéd szobában az újdonsült felesége, Darvas Lili szerelmi vallomást tesz egy osztrák férfinak. Több se kellett, az író feltépte az ajtót, mire az a kép tárult a szeme elé, hogy a felesége éppen egy szerepet gyakorol a rendező jelenlétében. Ezt a kis magánéleti epizódot formálta át színdarabbá az akkor már a Liliommal a Broadwayt megjárt, középkorú sikerszerző. A történet szerint egy színműíró páros, Turai és Gál, valamint fiatal zeneszerző barátjuk, Ádám Albert váratlanul megérkezik egy itáliai kastélyba, készülő operettjük primadonnája, Annie művésznő nyomában. Az ifjú zeneszerző színésznő menyasszonya félreérthetetlen szerelmi párbeszédet folytat a szomszéd szobában egykori kedvesével, a színész Almádyval. Turai, hogy a bemutatót és a művésznő renoméját mentse, zseniális ötletet eszel ki: az éjszaka leple alatt a szeretők szenvedélyes dialógusából pikáns „francia” egyfelvonásost ír, elhitetve, hogy annak a szövegét próbálta a színészpár a másnapi estélyen való fellépésükre készülve. Puskás Tamás rendező a klasszikus polgári színjátszás hagyományait, a molnári önleleplező sikerdramaturgia fortélyait és humorát követve hozott létre szórakoztató előadást, sztárszereposztással. Turai színműíró szerepében Alföldi Róbert frappáns, szenvedélyes játékmesterként szövi, majd rendezi el a kusza érzelmi szálakat, módszere, hogy a fikcióhoz igazítja a valóságot. László Zsolt mint írótárs kissé passzív, beijedt figuraként tipródik a kínos helyzetben. Schmied Zoltán dühödt hősszerelmesként sziporkázik, miközben – Turai bosszújának köszönhetően – a francia nemesi család- és kastélynevekkel bajlódik. Balla Eszter korrektül hozza Annie művésznőt. Újoncként tűnik fel a színen Puskás Samu mint szerelmében csalódott, majd reményteli vőlegény.
Refik Anadol: Rúmi Dreams
„Nyisd ki a szemed, mert ez a világ csak egy álom” – írta Dzsalál ad-Dín Rúmi, a perzsa irodalom és a szúfi miszticizmus egyik legkiemelkedőbb alakja a XIII. században. Közel 800 évvel később a török származású, Los Angelesben élő, mesterséges intelligenciával (MI) dolgozó művész, Refik Anadol adatalapú művet alkotott Rúmi előtti tisztelgésként. A Rúmi Dreams (Rúmi álmodik) a muszlim misztikus halálának 750. évfordulójára készült, 32 négyzetméteres installáció: villogó LED-raszteren keresztül érkező, adatvezérelt algoritmus által generált, Rúmi transzcendentális világát megidéző digitális képek. Az álomszerű hatású, hömpölygő képeket MI-vel generálja a művész Rúmi tizenkilenc nyelvre lefordított szövegeiből, szúfi misztikus könyvekből és zenékből, dervisrendházakat ábrázoló vizuális információkból. Rúmi a költészetében az univerzum mélyebb, belső működéseit is kutatta, a fényt tartotta a mindenség legfőbb rendező princípiumának. Az adatok és algoritmusok folyamatosan új vizuális kompozíciókat generálnak. Anadol neve mára összeforrt az MI-alapú művészet fogalmával, alkotásai világszerte nagy hatást gyakorolnak a kortárs művészeti közegre. Isztambulban született, pályája Kaliforniában teljesedett ki, ahol az újmédia-művészet, a digitális technológia felé fordult, miután a Los Angeles-i UCLA Design Media Arts karán szerzett mesterdiplomát, majd ott közelebbről megismerkedett az MI-vel. Anadol műveiben az emberi érzékelés határait és a virtuális valóság új lehetőségeit kutatja, azt, hogy a gépi tanulás és az adatalapú vizualizáció segítségével hogyan lehet új jelentést adni a térnek, az időnek és az emlékeknek.
11. Skandináv Filmfesztivál
A puszták meghódítója, büszke, megalkuvásra nem hajlandó férfi A fattyúban. Felesége haláláért bosszúhadjáratot folytató hivatásos katona Az igazság bajnokaiban. A Még egy kört mindenkinek kiégett, ürességét itallal ellensúlyozó történelemtanára. Mads Mikkelsen három főszerepben is feltűnik a 11. Skandináv Filmfesztiválon. A sajátos hangulatú és humorú 24 alkotás között lesznek premier előtt látható filmek is. Ilyen a Szex, két monogám házasságban élő kéményseprő nemi szerepekről alkotott felfogásának megkérdőjelezéséről, az Armand a gyerekek közötti iskolai zaklatásokról szól, az Élőhalottak! Ajvide Lindqvist magyarul is megjelent horrorjának filmváltozata. A dán Fiúk című alkotásban egy női börtönőr szembesül titkokkal és tragédiákkal. Az Oscar-díjra jelölt izlandi rendező, Rúnar Rúnarsson Amikor megtörik a fény címmel szívfájdító történetet vitt vászonra a felnőtté válás nehézségeiről. A fesztiválon a hazai mozikból kifutott, illetve forgalmazásba nem került alkotások is szerepelnek. Ilyen Janne Teller, a hazájában először betiltott, majd a dán kötelező olvasmányok közé bekerült Semmi című regényéből forgatott azonos című film, ami a tinédzserek végzetes túlkapásaiból kialakuló drámával szembesít. Valamint Roy Andersson lenyűgöző munkája, a Történetek a végtelenségről, ami pedig szinte kisfilmként rögzített jelenetekkel és Pálos Gergely magyar operatőr kamerájával láttatja, hogy szerinte milyen az élet. A Bárány karácsonykor játszódó természetfeletti dráma, a Nevem Zlatan pedig a bevándorlók gyermekeként Malmöben született, svéd nemzeti hőssé vált focista, Zlatan Ibrahimovic pályafutásának története.
A magyar zsidóság válsága – ha van
„A neológ zsidó vallás: halott” – jelenti ki vitacikkében a magát ateistaként meghatározó történész, vallásfilozófus, Szalai Miklós. Állítását többek közt azzal a feltételezéssel támasztja alá, hogy ma Magyarországon csupán ezernél is kevesebb zsidó gyakorolja a vallását rendszeresen. A belső hit nélküli magyar neológia olyan felemás és hazug képződmény, amely – az eszmefuttató aktuálpolitikai értelmezése szerint – „tehetetlen az erőszakosan nyomuló, modern marketing technikákat alkalmazó és a kormányhoz dörgölődző Köves Slomóval és stábjával szemben”. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóiratában megjelent írásra, nyilván szerkesztői felkérésre, még ugyanabban a számban reflektált az ELTE és a rabbiképző tanára. Biró Tamás arra figyelmeztette a „halotti anyakönyvi kivonatot” kiállítót, hogy „a neológia fogalma meglehetősen sokrétű”, ő például egy korábbi tanulmányában hét réteget is megkülönböztetett. Vagyis a magyarországi „zsidóság” jóval heterogénebb annál, mintsem hogy vallási alapon osztályozni lehetne. „Aki zsidónak érzi magát, de nem vallásos, az nemcsak cionista lehet, de megélheti zsidóságát kultúraként, közösségként vagy emlékezetként is.” A kulturált hangvételű szópárbaj itt aligha zárul le, merthogy cikkzáró bekezdésében Biró is aktuálpolitikai síkra tereli a disputát. Előbb idézi a Mazsihisz új elnökének, Grósz Andornak szavait, miszerint „kizárólag” az ő szervezete képviselheti a hazai neológ zsidóság érdekeit, majd azt kérdezi: „Ebben az esetben ki fogja össze, ki képviselje a többi zsidó identitásformát?” A folyóirat címlapjára kitett Scheiber Sándor-fotó és „aláírása” jelzi a lap másik, nagyobbik blokkjának témáját: újabb adalékokat a történelmi viharok idején mindig a gonosznak ellenálló tudós főrabbiról. Novák Attila történész például rábukkant és közzé is tette Scheibernek egy 1955-ös, „furcsa újratemetésen” elmondott, bátorságról tanúskodó gyászbeszédét. Amelyet Kozma utcai temető sírjánál állók joggal értelmezhettek vádbeszédként. Két évvel korábban ugyanis egy Izraelbe „hazatérni” szándékozó házaspár két gyermekével megpróbált átszökni az osztrák–magyar határon, ám a határőrök az apát és nyolcéves kisfiát agyonlőtték és elföldelték. Tisztes temetésükért az özvegy két évig harcolt a legkülönbözőbb hatóságokkal. A „határsértő bűnözőket” Scheiber – a kivezényelt spiclik füle hallatára – mártíroknak nevezte, s „az apát és fiát nem szabad halálba küldeni egy napon” szófordulattal egyértelműsítette, hogy kegyetlen gyilkosság történt.
Veni Vidi Vici
Ha valakinek van egy gyönyörű felesége, három gyönyörű gyereke – egy az előző házasságából, kettő adoptált –, és a következő is tervbe van véve, akit egy magyar fog- és lábmodell bérleány fog kihordani, hiányozhat-e még valami? Van itt még pár milliárd egy kupacba hordva, a garázsplázában fehér Porschék sorokaznak, a vakációra induló bébiszitterek ezek közül választhatnak egyet. Az osztrák rendezőpáros, Daniel Hoesl és Julia Niemann Veni Vidi Vici című filmjében az egy százalék a téma. Nem a minden évben a rászorulóknak juttatott unalmas egy százalék, hanem a társadalom csúcsán pöffeszkedő, mérhetetlenül gazdag egy százalék. Mire hajt még Herr Maynard, a sima és jóképű nemzetközi karakter, aki láncfűrész helyett puskát tart a kezében? Például arra, hogy ínyenc sorozatgyilkosként is kibontakozzon. Először egy hegyi kerékpárost puffant le, aztán egy piknikező párt és így tovább. Bizonyos szempontból afféle passzió ez, mint amikor embereket bocsát el. Sosem fog lebukni. A nyomokat a család több mint bizalmasa, egy elegánsan öltözött inas tünteti el, aki előző életében újságíró volt, ám ugye volt az a pénz, hogy elhagyja a pályát. Az ügyben nézelődik egy másik újságíró is, ő majd kezelésbe lesz véve. Maynard folyton emeli a tétet. Európa legnagyobb akkumulátorgyárát akarja felépíteni – természetvédelmi területen, amit előbb át kell minősíteni. Politikusok zümmögnek körülötte a lecsorgó néhány millióra várva, cserébe cinikusan asszisztálnak ahhoz is, hogy kedvenc befektetőjük megkapja a Joseph Schumpeter nevét viselő díjat. Az osztrák szociológus-közgazdász-pénzügyminiszter Schumpeter, aki 1932-ben az Egyesült Államokba emigrált, a Harvardon tanított, tanítványai közé tartozott az amerikai Fed egykori elnöke, Alan Greenspan és a Nobel-díjas Robert Solow, kreatív rombolásról alkotott elméletét az érti félre, aki akarja. A Veni Vidi Vici úgy néz ki, mint Ruben Östlund filmjei, A négyzet és A szomorúság háromszöge, vagy mint Ulrich Seidltől az Import/Export és a Kánikula, és úgy is viselkedik. Elegáns, keserű, szenvtelen szatíra azokról, akik bármit megtehetnek, mert nem tartanak a társadalom alulról figyelő többi részétől. Az első kockán kimerevített idézetre – „A lényeg az, hogy ki állít meg engem?” – kiábrándítóan egyszerű a válasz: senki.