John Singer Sargent, a jólét festője
„Heteken át mindennap, éppen napnyugta előtt Sargent letette a teniszütőjét, magához vette a festékeit, és ifjú modelljeivel a kert felé vette az irányt. A tökéletes fény rövid időszakában, legfeljebb húsz percig dolgozott.” Deborah Davis Strapless írja ezt a Sargentről szóló életrajzban a mester Szegfű, liliom, liliom, rózsa című festményének születéséről; a képen két kislány lampionokat gyújtogat a lilás alkonyi fényben. Naplemente után Sargent a barátaival biztonságba helyezte a több mint két és fél négyzetméteres vásznat, és másnap ugyanígy folytatta a festést novemberig. Művirággal pótolta a közben elhervadtakat. A következő nyáron újra nekilátott, és a máig a Tate Britainben őrzött alkotás 1886 októberére készült el. Nyilván ez a pedantéria is hozzájárult ahhoz, hogy kora legnagyobb portréfestője lett. Tanulmányait a modern oktatási módszereiről híres, fiatal francia portréművésznél, Carolus-Durannál kezdte, a tanítvány hamar túlszárnyalta mesterét. A képzőművészeti dokumentumfilmeket készítő Exhibition on Screen káprázatos, a bostoni Museum of Fine Artsban és a londoni Tate Britainben forgatott filmje bemutatja a művész családját és gyerekkorát, portréi titkát, amelyeknél nemcsak lélekbe hatoló ábrázolásra törekedett, hanem divatdiktátor is volt, maga döntötte el, mit viseljen jómódú modellje. Tudott fehér alapra fehéret festeni, és feketére feketét. Múzeumi szakemberek, kurátorok, divatszakértők és stílustanácsadók elemzik, értékelik bőséges háttér-információt nyújtva Sargent több tucat munkájáról, a botrányos Madame X című képtől a gendersemleges módjára készített férfiportrékon át a falfestményekig vagy a háborúellenes Elgázosítva című vászonig.
Salman Rushdie: Diadalváros
Abban a pillanatban, amikor nem követte faluja összes leányát és asszonyát, köztük az édesanyját az önkéntes tűzhalálba, a kilencéves lány kiválasztott lett, hogy egy jobb világot teremthessen. Ehhez nem kapott halhatatlanságot, csak kétszáznegyvenhét életévet. A gyönyörűséges költő és próféta, Pampa Kampana a birodalmat arra a szent helyre, a mai India hatalmas déli részére álmodta, ahol a tűz rajta kívül mindenkit elemésztett. A teremtés néha nem is annyira fennkölt procedúra. Ő például két arra vetődő tehénpásztor testvérre, Hukkára és Bukkára bízza; a két férfi elszórja a nekik adott magokat, és azokból a pusztaság helyén prosperáló városok emelkednek. Salman Rushdie Greskovits Endre fordításában olvasható regényének angol eredetije néhány hónappal azelőtt jelent meg, hogy egy késes támadó nyilvános rendezvényen összeszurkálta az írót. Az időnek Rushdie könyveiben a fizikai időt meghaladó jelentősége van, az idő vele szemben türelmes volt, megvárta, amíg végez ezzel a két évszázadot felölelő munkával, csak utána indította útnak a merénylőjét. Rushdie történészként a tényekben hisz, íróként viszont tudja, hogy a tények a legképlékenyebb adatok a világon, a teremtéstörténet adataiban fontos részek a csodák. Immáron 15. könyvének bámulatos mesélőjét nem nevezi meg, de kétségkívül önmagával azonosítja a narrátort. Az elbeszélő találja meg Pampa Kampana 450 éve agyagedénybe zárt 24 ezer versét, a Rámájanához hasonló Dzsajaparádzsaját (Győzelem és vereség), ennek alapján rekonstruálja Diadalváros, az egykori Vidjászágar (Tudásóceán), a későbbi Bisznaga teremtésének és bukásának mitologikus meséjét. Az olvasó előtt épülő virágzó birodalom megtévesztett közemberei becsvágyó királyuk parancsára hódítani indulnak, majd győztesekből legyőzöttekké válva törvényszerűen elbuknak. Diadalváros polgárai megélik azt, amit a mai metropoliszok lakói talán még nem tudnak: ami örökkévaló, az csak egyetlen gyönyörű, múló illúzió.
Bereczky Dávid és a Fesztiválzenekar
Három, szinte egy időben keletkezett remekművet ad elő a Fesztiválzenekar Takács-Nagy Gábor vezényletével Haydn–Mozart-ciklusának első hangversenyén a mostani szezonban. A két mester alkotópályájának legszebb éveiben, 1786–1788 között komponálta a műveket. Haydn egyszerre volt Esterházy „Fényes” Miklós alkalmazottja és Európa legmagasabbra értékelt zeneszerzője. De nem az Esterházy-udvartól kapott keresetéből gazdagodott meg, hanem a műveiért kapott sztárgázsikból. A 87. (A-dúr) szimfóniája a számozása szerint az utolsó, a keletkezése szerint az első volt a párizsi szimfóniák sorában. Pár évvel azután, hogy Párizsban 1782-ben megalakult a Concert de la Loge Olimpique, Európa akkoriban legjobbnak tartott zenekara hat szimfóniát rendelt tőle. A komponista végre nagyban gondolkodhatott, és olyan remekművet alkotott, amelyben a fúvóskar lehetőségeit zseniálisan kihasználta. Mozart közeli barátja volt az Európa-szerte ünnepelt kürtvirtuóz Joseph Leutgeb, aki miután sajtüzletet örökölt Bécsben, letelepedett a császárvárosban. Neki írta Mozart a három befejezett és a befejezetlen kürtversenyét, mindet Esz-dúrban. Az utolsó befejezettet adja elő most Bereczky Dávid, a Fesztiválzenekar szólistája. A mű virtuóz passzázsait a XVIII. században használatos natúrkürtön Leutgeben kívül talán senki sem tudta volna lejátszani. A kürtművész Mozart apja lehetett volna, a komponistát azonban ez nem zavarta abban, hogy a neki szánt műveinek kéziratát mindenféle pimasz beszólással cifrázza. Ezt a kürtversenyt kék, zöld, piros és fekete tintával írta, állítólag a színekben valamilyen instrukciót kódolt. Mozart (nagy) g-moll szimfóniája a műfaj egyik legnépszerűbb remekműve. Az első tétel fő témája számtalan filmben, reklámban felhangzik. Hatalmas érzelmi ívet ír le a szimfónia, amely tragikus mélységekbe vezet le, és ragyogó magasságokba ível föl.
ARChívum
A Covid-járvány bezártságában érlelődött Szigeti Tamás fotográfus portrésorozata. 2020-ban otthon, a négy fal között tette fel magának a kérdést: „Mit csináltam 30 évvel ezelőtt?” S mivel a korabeli negatívok rendben, dátumozva, feliratozva sorakoztak a szekrényében, megkezdte a digitalizálásukat, s egyben az időutazást vissza a rendszerváltás időszakába, amikor a Magyar Hírlap fotóriportereként napilapos ritmusban örökítette meg a társadalmi, politikai eseményeket, politikusokat, tudósokat, művészeket, újságírókat. Az újrafelfedezett, 1989–1992 között készült felvételek egyes szereplőit ismét felkereste, s arra kérte őket, úgy álljanak a kamera elé, hogy a kezükben tartják harminc évvel korábbi portréjukat. A Háló Közösségi és Kulturális Központ kiállítóterében, a Kolta Galériában látható 47 „kettő az egyben” portré valódi időutazásra hív: miközben a fiatal és idősebb arcokat kutatjuk fürkészve, vajon milyen lenyomatot hagyott rajtuk a rendszerváltás óta eltelt idő, kicsit saját egykori reményeinket is felidézhetjük, egy új, szabadnak vélt korszak kezdetén. Demszky Gábor, Pető Iván, Deutsch Tamás, Stumpf István, Bokros Lajos, Fodor Gábor, Iványi Gábor azóta nagyon különböző utakat jártak be, s azt is számba vehetjük, ki tűnt el a közéletből, ki van máig a színen, s kik azok, akik hűek maradtak egykori önmagukhoz. A korabeli férfiközpontú viszonyokra jellemző, hogy a közel félszáz kettős portréból csak három a nő: Petschnig Mária Zita közgazdász, Sárközy Erika szociológus, valamint Hodosán Róza, az SZDSZ emblematikus politikusa fért be a válogatásba. Sorakoznak azok is, akik már nincsenek köztünk: Kántor Péter, Szőcs Géza, Mécs Imre, Ferge Zsuzsa, Donáth László portréi a lezárt életút összegzéseként hatnak.
Foster the People: Paradise State of Mind
Ohiót a középiskola után hátrahagyva, majd a kaliforniai mámorból kijózanodva lett a 2010-es évek elejére ismert és keresett dalszerző. Mark Foster korábban dolgozott a reklámiparban, írt szignálokat, kitanulta, hogyan lehet a legegyszerűbb hangokkal tömegeket egy hullámhosszra állítani. Nyolc óra alatt írta azt a számot, ami botrányos sikert hozott zenekarának, a Foster the People-nek. A Troches című, 2011-es első album slágere, a Pumped Up Kicks egy zavart elméjű és gyilkos gondolatokat érlelő tinédzserről szólt, a szöveg súlyos témáját ellensúlyozza a szintetizátor-gitár alapú könnyed és fülbemászó dallam, ami inkább a kaliforniai napfényt hozta el a tanterembe, mintsem a fegyverek ropogását. A dal sokak érzékenységét sértette Amerikában, ahol tinédzserek időről időre iskolai lövöldözések elszenvedői voltak, ezért előfordult, hogy a rádiók levették a műsorukról, mígnem a zenekar öt éve úgy döntött, a koncertjein sem játssza többé. A további kilenc modern alternatív popdalt tartalmazó debütáló album Amerikában platinalemez lett, és Grammy-díjra is jelölték. Foster és társai egykor jól ráéreztek slágeres alternatív popzenéjükkel az idők szavára, ma már érett előadókként szembe is mernek menni vele. A zenekar negyedik stúdióalbumához, a Paradise State of Mindhoz a fő inspirációt az 1970-es évek adják, melyek ellentmondásossága Fosterék kreatív értelmezésében jól rezonál a válságok sújtotta jelennel. Elvont és sokrétegű dalszövegeik bizonytalanságról árulkodnak és feszültséget sugároznak, a jövő alakulását érintő egzisztencialista dilemmák jelennek meg bennük. Zeneileg modern köntösbe öltöztetett csillogó diszkó vagy izzasztó funk, hol intimebb formában, hipnotikus acid dzsessz, hol pszichedelikus vibrálás kíséretében teremti meg a képzeletbeli elvágyódás lehetőségét egy alternatív paradicsomi állapotba. Az album kellő elvontságról árulkodó borítója Matt Hansel brooklyni kortárs művész szürrealista festménye.
22. Spinoza Zsidó Fesztivál
Az egy híján száz évet élt Gábor Zsazsa (Zsa Zsa Gabor) imádta a lovakat, a gyémántokat és a férfiakat. Egyszerre volt filmsztár, üzletasszony, szexszimbólum, kilenc híres férjjel és még több szeretővel. A szépségiparba és a politikába is belekóstolt alias Gábor Sári Budapestről, aki dívasága, celebsége ellenére szembe tudott nézni önmagával. Halálon túli népszerűségének titkába avat be az Anna Silberberg szövege nyomán Létay Dóra által írt monodráma, amelynek főszerepét is ő játssza. Az Én, Zsa Zsa ősbemutatója a Spinoza Zsidó Fesztiválon lesz, csakúgy, mint a Zsidó kutya című drámáé. Az utóbbi Ascher Kravitz izraeli szerző bestsellerének egyszemélyes színpadi adaptációja, a nácik hatalomra jutásától Izrael Állam megalakulásáig tartó történet, amely egy kutya szemszögéből láttatja a holokauszt borzalmait. Eközben alapvető emberi értékekről beszél, mint a barátság, az összetartozás, a humanizmus. A magyar-izraeli-amerikai színész, Adam Meir magyarul adja elő a megrendítő szöveget. E két színházi előadás mellé a Spinoza Színház eddigi legjobbjai közül a Capa, a világhírű háborús fotós, a Herzl-kávéházi dráma csakúgy, mint a világ zsidó zenefenegyerekeinek – Mendelssohntól Seress Rezsőig tartó – prózai-zenés válogatása is bekerült a programba. A fesztiválon debütál a Karmester varázspálcával című életpálya-dokumentumfilm Fischer Ivánról. A karmester, zeneszerző, operarendező a Rumbach utcai zsinagógában mesél családjáról, gyökereiről, munkamódszeréről, szakmai, emberi hitvallásáról, művészi elképzeléseiről Surányi András rendezőnek. Szintén Surányi jegyzi a Bródy-vallomások című filmet, amelynek személyes vonatkozása, hogy a zenész Bródy János édesanyja emlékére készült.