Szemrevaló
A képzeletünk különös játéka rémeket vagy kellemes pillanatokat idézhet elénk, de az már túlzás, hogy valaki egy egész berendezett szállodát vizionáljon, ahová időről időre elmenekülhet a valóság elől. Márpedig ez történik a Szemrevaló filmfesztivál egyik díjnyertes alkotásának, a Franky Five Starnak a főszereplőjével, a huszonéves Elenával (Lena Urzendowsky), akit mindenki Frankynek hív. Ital-nagykereskedésben dolgozik, idegesítik a szülei, plátói szerelemmel csüng a szomszéd fiún, jól kijön a lakótársával, akinek szimpatikus új barátja, Hasi is beköltözik hozzájuk. Franky, ha kínos, megalázó vagy egyszerűen nemszeretem helyzetbe kerül, egy pillanat alatt a maga fantáziálta ötcsillagos szállodájában terem. Komikus helyzetek és sorsfordító események következnek ebből, hiszen az addig csendes, szorongó hősnő minden átmenet nélkül vaddá és csábítóvá válik. Birgit Möller rendező nyitva hagyja a kérdést, hogy a társadalomban a helyét kereső fiatal beilleszkedési küzdelmeit dolgozta-e fel, vagy azt, hogy milyen kavarodás van a többszörös személyiségű pszichiátriai zavarral érintettek fejében.
A német nyelvterületen készült legújabb és legizgalmasabb mozgóképes alkotások seregszemléjének fő témája idén az irodalom és a filmek kapcsolata. A program különlegessége a 100 éve elhunyt Franz Kafkáról szóló, hatrészes tévésorozat, amelynek forgatókönyvét többek között Daniel Kehlmann írta, akinek legújabb, Mozgókép című regényében fontos szerepet kap Georg Wilhelm Pabst Pandora szelencéje című rendezése. A dzsesszkorszak tragikus sorsú táncosnő-prostituáltjáról, Luluról szóló, 1929-es legendás némafilmet is levetítik a fesztiválon.
Az eseménysorozatot Hans Steinbichler Egy egész élet című alkotása nyitja, amely Robert Seethaler azonos című regényéből készült. Az árva fiú története a XX. századi svájci Alpokban játszódik, végigköveti a szereplő küzdelmes életét, amire öregkorában megbékéléssel tekint vissza. Az 1800-as évekbe és a svájci hegyekbe visz a magyar származású Katalin Gödrös idei rendezése, az irodalmi alapon nyugvó Jakob lova. Szintén regényt adaptál a Miért nem küldtél az angyalok közé? A film egy nővérpár történetét mutatja be, közülük az orvosi pályára vágyó Helene elképzeléseit felülírja a náci hatalomátvétel és a női szabadságot gúzsba kötő kényszerházasság.
Németország egyik legnagyobb pszichiátriai intézetében játszódik a Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt? című filmdráma. Főszereplője, Joachim (Arsseni Bultmann) a klinika igazgatójának legkisebb fia. Számára az ápoltak családtagnak számítanak, otthoni konfliktusok esetén náluk talál vigaszra, és még első szerelme is közülük kerül ki. Sonja Heiss rendező Joachim Meyerhoff vicces jeleneteket és tragédiákat szelíden adagoló önéletrajzi regényéből német–belga koprodukcióban forgatta a filmet. A Haldoklás, de komédia című dráma keserű és abszurd módon vidám, a program három vígjátéka viszont igazán szórakoztató: Helló Svájc!, A változás valutája, Rickerl – A zene legfeljebb hobbi. A fesztivál kínálatát eredeti nyelven, magyar felirattal a budapestieken kívül a debreceni, a pécsi és a szegedi közönség is láthatja.
Nyerges András: Pofonok jobb- és balfelől
Feléhez érkezett Nyerges András életműsorozata. A fanyar költőként indult, szinte mindent a visszájáról láttató író ötödik, ugyancsak vaskos kötetébe a rendszerváltást követő évtizedek műfajteremtő történeti publicisztikáit, esszéit adta közre. A Szúrópróba, illetve a Színrebontás „receptje” egyszerű, mások számára mégis ismételhetetlen, mert ott „csak” a már említett groteszk-kifordító látásmód és az intuitív emlékezet hibádzik. Történik valami botrányos a jelen mocsaras nagypolitikájában, irodalmi és/vagy tudományos életében, például lehazaárulózzák a hatalom kerékkötő ellenzékét, az idegen zsoldba szegődött firkászokat. Vagy megdézsmálják a költségvetést, s ebből magánvagyonokat halmoznak fel, a legnemzetibb íróvá ütik Wass Albertet – a sort ki-ki kedvére, ismeretére folytathatja. S akkor jön Nyerges, és a régmúltból előbányászott dokumentumokkal bizonyítja, hogy efféle históriákkal tele a padlás, legalábbis a XIX–XX. század. Írásaival pedig minduntalan cáfolja Marx odavetett, egykoron folyton citált tézismondatát, miszerint a történelem ismétli magát, ám ami először tragédia volt, az a második kiadásban már csak komédia. Merthogy sokszor épp a fordítottja az igaz. A több mint száz történetből a Szuverenitásvédelmi Hivatal gründolása után aktuális hozzászólásként olvasható a szerző 2001-es, Ha összetörik a barométert című opusa. Ez 1931-be repít vissza, amikor is az akkori, nemzetközileg meglehetősen elszigetelt kormányzat az államcsődközeli helyzet szorításából az ellenzék és a sajtója megregulázásával próbált kitörni. Első lépésként „az ország belső rendjét és közbiztonságát veszélyeztető tevékenység” és „a külföldi közvéleményt hazánk ellen hangoló rémhírterjesztés” indokával betiltotta a Reggeli Újságot. E példastatuálás ellen egykoron legélesebben a kormányközeli Pesti Hírlap emelt szót – idézi az erről született vezércikket Nyerges, akinek negyedszázados „sóhajtása” („Bár képes volna ilyen elfogulatlan tisztességre a mai jobboldal bármelyik orgánuma”) máig visszhangzik.
Dmitry Glukhovsky: Mi – A bukás naplója
Hogy jutottunk idáig? Egyszerű, hát úgy, hogy megcsináltuk. Dmitry Glukhovsky orosz regényíró erőssége az apokaliptikus jövendőmondás: addig írta világhíres, Magyarországon is bestsellerré lett regénye folyamát, a Metró 2033 című disztópiát, hogy annak oldalai egyszer csak most, tíz évvel korábban bekövetkeztek. Az ezredfordulón Oroszország versztányira sem volt attól, hogy a korlátlan lehetőségek barátságos birodalma legyen. De máshogy lett. Oroszország az a görbe tükör, amibe ha valaki belenéz, mindennek az ellenkezője néz vissza. Amikor Európa szívéből negyven éve hazafelé fordították a tankjaikat, sokan azt hitték, megszállta őket az angyal. Nem így lett. Ma újra Sztálin viaszbábja a hős, és ne adj’ isten, hogy érte újra tűzbe kelljen menni. Érzi a nép, most nem 1937 van, a betakarítás-bedarálás éve, de néha kicsit érzi azt is, hogy az országot most is az NKVD és a KGB örökösei kormányozzák. Csupa korábban már jól bevált dolog ismerős: cenzúra, figyelmeztetés, megkísértés, mérgezés, az irányt Putyin, a mindenkori pontos időt a pátriárka karjáról kiretusált 35 ezer eurós óra mutatja. Az orosz propaganda mindent visz: tudósok, műsorvezetők, showmanek! A haza számol veletek! Navalnij és követői? Ugyan már, Glukhovsky ezt is előre látta: „Nagyon kedves, és ez lesz a veszte” – írja róla. A 2012–2023 között született Glukhovsky-írások, -újságcikkek, -esszék, a mind megvalósuló rémálom-forgatókönyvek, olyanok, mint egy űrhajó fekete lyukba zuhanásáról szóló napló. A cím felidézi Jevgenyij Zamjatyin múlt század húszas éveiben írt legendás könyvét a vörös államról, aminek legfőbb technológiai újítása, hogy bedarálja a polgárait, és dunsztosüvegbe tölthető masszát csinál belőle. Zamjatyint, a futurista, ám utóbb kiderült, realista látnokot Párizsba zavarták, és mindent elkövettek, hogy mielőbb ott végezze. Glukhovsky Berlinben merült alá, ott igyekszik kibekkelni, amíg tart a távollétében az ellenzékiként hazaárulásért rá kiszabott hétéves börtönbüntetése. Vagy idő előtt letelik a rendszer.
Laurie Anderson: Amelia
Ismerjük a mitológiai történetet: Ikaroszt, a lázadás és a kíváncsiság megtestesítőjét menekülése közben annyira megigézte a Nap, hogy túl közel repült hozzá, megolvadtak viaszszárnyai, és lezuhant, a tengerben lelte halálát. 1937-ben Amelia Earhart amerikai pilóta, aki akkorra már számos csúcsot megdöntött és jó néhány első teljesítmény birtokosa volt, arra vállalkozott, hogy navigátortársával, Fred Noonannal körberepülik a Földet. Átszelték Észak-Amerikát, aztán délnek fordultak, érintették Brazíliát, átszálltak Afrika fölött, hasították az eget az indiai szubkontinens fölött, majd Délkelet-Ázsia felé fordultak, és mentek volna tovább. Az új-guineai Laeből felszálló gép azonban sosem érte el a következő állomásként megcélzott Howard-szigetet a Csendes-óceán közepén, Earharték 1937. július 2-án eltűntek a radarról. A gép valahol a Csendes-óceán mélyén pihen, újabb kutatások azt is tudni vélik, hol. Laurie Andersont ez a történet és a 39 évesen elhunyt Earhart a szó minden értelmében határokat feszegető, pionír alakja ihlette meg. Az album rövid, jellemzően egy-két perc körüli meditatív darabok füzére, a leghosszabb szerzemény sincs négyperces. Az Earhart repülési naplójára és férjének írt távirataira épülő lemez naplószerűen, a térképet követve dolgozza fel az utazás stációit, miközben a szépen összesimuló, egységes hangzású zene egy-egy finom jelzéssel épp csak reflektál arra, éppen hol járunk a repülőúton, a sivatagban vagy éppen az Egyenlítő felett. Az utóbbit megjelenítő zenei egységben – ami egyébként az Amelia egyik legerősebb, drámai pillanata – vendégszerepel az Antony Hegarty néven anyakönyvezett, művésznevén Anohni énekes-dalszerző-vizuális művész, aki annak idején Anderson néhai férjével, Lou Reeddel is dolgozott. Ő adja a másik szólamot Laurie Anderson ez alkalommal is mágikus elbeszélői hangja mellé. Az albumnak kelet-közép-európai vonatkozása is van, hiszen közreműködik a Brnói Filharmonikus Zenekar, de olyan régi zenésztársak is hallhatók rajta, mint a gitáros Marc Ribot vagy a dobos-ütőhangszeres Kenny Wollesen.
Havasréti József: Csak a zene?
Minden egyformán popzene, állapította meg az Európa Kiadó igazgatója, Menyhárt Jenő a nyolcvanas években, és valóban: a könnyűzene már a genezise pillanatától több, mint dalok, refrének, fülbemászó dallamok, fazonok, divatok és rajongások összessége. A könnyűzene korszellem, történelem, a pop társadalmi és emberi viszonyok alakítója és metszete, az elmúlt hetven év értelmezésének egyik lehetséges – sőt az is lehet: kihagyhatatlan – dimenziója. Havasréti József író-szerkesztő-kritikus-egyetemi oktatót egyszerre érdekli a könnyűzene esztétikája, és mindaz, ami a hallható tartományon túl van: zenerajongó kutatóként az elmúlt években több olyan tanulmányt is publikált, ami a megszokottnál tágabb keretben értelmezi a magyar könnyűzene jelentős teljesítményeit. Az esztétikai mellett társadalomtudományi és kulturális antropológiai igénnyel foglalkozik a nyolcvanas évekbeli magyar undergrounddal és a magyar art punk gyökereivel. Többek között azzal a rövid életű Spionsszal, amelynek vezetője és ideológusa, az 1979-ben disszidált Molnár Gergely volt az ihletője Menyhárt fönt idézett, emblematikus sorának, az Omega űrrocklemezeivel, a magyar hard rockkal, különös tekintettel a P. Mobil munkásságával, de így emlékezett meg mások mellett a funk hazai hajtásairól vagy a magyarországi újhullámról. Havasréti vékony jégre merészkedett, hiszen egy olyan, eredendően érzéki és zsigeri jelenségről próbál tudományos igénnyel beszélni, ami alkalmasint könnyedén ledobja az efféle megközelítést – már ha a szerző nem találja el az arányokat és a beszédmódot. A Letöltés – Média- és kommunikációtudományi könyvsorozat részeként megjelent Csak a zene? című tanulmányválogatás ügyesen kerüli el ezeket a csapdákat: egyszerre akadémikusan-távolságtartóan elemző, személyes, szórakoztató és informatív.