A szegények bankjának atyja, a most 84 éves, Nobel-békedíjas közgazdász – aki idén augusztus óta Banglades ideiglenes kormányának élén áll – még 2010-ben adott interjút a HVG Portré rovatának. Ebből idézünk.
¬ Ha Banglades vagy Budapest utcáin pénzt kérne öntől egy koldus, adna neki?
Sosem adok pénzt a kéregetőknek, mert akkor úgy érezném, hogy eleget tettem a kötelességemnek, ráadásul megerősíteném őt az életmódjában. Ha viszont nem adok, akkor szenvedek tőle, és igyekszem megoldást találni a problémára.
¬ A Nobel-díj ítészei szerint talált is. A hitel valóban többet segít, mint az adomány?
Ha valaki adományt kap, csak pénzhez jut, felelősséghez nem. Ha valaki hitelt vesz fel, felelősséget is vállal, hogy bizonyos időn belül és feltételek mellett visszafizeti. Ha pedig okosan használja a pénzt, még kereshet is vele.
¬ Ezt a – segíteni és ösztönözni egyszerre – szemléletmódot otthon, a szüleitől tanulta? Már kora gyermekkorában filantrópiára szocializálták a mostoha körülmények?
Csak kicsivel éltünk a szegénységi küszöb fölött. Édesapám nagyon keveset keresett, mert „kisipari módon”, piacokon értékesítette az általa készített egyszerű ékszereket, mi pedig sokan voltunk testvérek. Édesanyám sokat segített a falubeli asszonyoknak, és ez nyilván rám is hatással volt. Ennek ellenére nem hinném, hogy tőrőlmetszett filantróp volnék, mivel igazából sosem jótékonykodtam. Mindig üzleti modell szerint próbáltam felépíteni egy rendszert, hogy azzal választ adjak az égető problémákra.
¬ És az ön problémáit ki oldja meg? Vett már fel például hitelt banktól?
Sosem vettem fel személyes célokra kölcsönt, csakis üzleti vagy intézményi célokra.
¬ Ha korlátlan források állnának a rendelkezésére, mi lenne a következő programja?
Még több szociális vállalkozást indítanék el.
