Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen
„A homo putinicus olyan Oroszország létrehozására törekszik a sztálini rendszert jellemző homo sovieticus mintájára, amelyet megtisztítanak mindentől, amit a Kreml fasizmusnak, nácizmusnak, hazafiatlannak, betegnek, sátáninak, őrültnek, szélsőségesnek definiál” – foglalja össze kötete lényegét a szerző. Könyvében mindezt rémisztő, egyéneket kínzó módszerekkel, hajmeresztő régi és új megtörtént esetekkel illusztrálja. Dolgozószobája falán lóg egy fekete-fehér fénykép a nagymamája nővéréről, abból az időből, amikor még beszélt. Akkortól nem szólalt meg soha többé, amikor Észtország második szovjet megszállása, 1940 után elhurcolták egy egész éjszakán át tartó kihallgatásra. A család legfeljebb sejtette, hogy mi történhetett vele. A fénykép azonban csak 1990 után kerülhetett az író birtokába, amikor Észtország újra függetlenné vált. Addig a régi fotók is ott szerepeltek azon a hosszú listán, ami azokat a tárgyakat sorolta fel, amelyeket tilos volt átvinni a szovjet határon.
Oksanen származása és gyerekkorától szerzett sokrétű tapasztalatai miatt egyszerre belülről és kívülről tudja szemlélni a szovjet időket, így hitelesen állítja az ott történteket párhuzamba a jelenlegi diktatórikus orosz rendszer módszereivel. Apja finn, anyja észt, aki a Szovjetunió bekebelezte balti államban született, és az 1970-es években emigrált Finnországba. De ott szintén meg kellett húznia magát, és ezt tanította a gyerekének is. A Szovjetunió ugyanis szigorú megfigyelés alatt tartotta a külföldön élő észteket, és akiknek nem volt „kifogástalan” a viselkedésük, azok veszélyeztethették a diktatúra határain belül maradt rokonaikat. Hiába telt el nyolcvan év a nagymamája testvérét elnémító kihallgatás óta, az orosz módszer változatlan. Az író mások mellett Ilja esetét emeli ki, aki két éve az oroszok által megszállt ukrajnai területről akart elmenekülni, amikor az ellenőrző pontnál elkért telefonjában talált képek miatt – az egyiken ukrán zászlót lobogtatott Ukrajna nemzeti ünnepén – az orosz hadsereg nyolc katonája erőszakolta meg.
A nemi erőszakot háborús bűnnek kimondó első ítéletet 1998-ban hozták, de az elkövetők ma is úgy hiszik, hogy ezek a „harci” cselekmények nem derülnek ki. Az áldozatokat megfélemlítik, nemegyszer meg is ölik, ha tanúskodni akarnak erőszaktevőik ellen. Oksanen véleménye szerint a népirtásban fegyverként használt szexuális erőszak az egész emberiséget érinti, mivel Oroszország hatalma egyik eszközévé éppen a mizogíniát, azaz a nőgyűlöletet tette. Ahogy régen a kommunizmus ideológiájával, most ezzel próbál támogató közösségeket kialakítani olyan nyugati országokban, ahol az esélyegyenlőség jelenleg érték.
Az ellenállást elrettentő, a kulturális, vizuális emlékezetet erőszakkal eltörlő eddig említett módszerek részletezése mellett a szerző bőséges jegyzetanyaggal alátámasztva történelmi, művelődéstörténeti és társadalmi kontextusba helyezi az Orosz Föderáció Ukrajna elleni háborúját. Érvek sorával támasztja alá, hogy hazugság a Krím annektálásakor hajtogatott orosz ürügy, miszerint a félszigetet Hruscsov ajándékba adta az ukránoknak. Igazából mentőakció volt ez a lépése, amivel újjá kívánta éleszteni a régiót, amelyet az őslakos tatárok elüldözése után beköltöztetett orosz telepesek a pusztulásba taszítottak.
S lám, a régen is oly sok kárt és szenvedést hozó lakosságcsere Ukrajnában is folytatódik. Ahogy annak idején a megszállt észt területen a tankönyveket is átírva „nevelték át” az észt gyerekeket hű szovjet alattvalókká, ugyanígy tesznek most az Ukrajna megszállt területein maradókkal. De sokakat elvisznek, erőszakkal deportálnak. Iskolákból, árvaházakból összeszedve, névleg orvosi vizsgálatra szállítják őket busszal Oroszországba, de ott hamar nevelőszülőkhöz kerülnek. Később pedig szinte lehetetlen a nyomukra bukkanni. A titkos műveletek oka, hogy gyerekek deportálása a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma szerint a népirtással azonos kategóriának minősül. Sofi Oksanen joggal állapítja meg, hogy amit Ukrajnában látunk, az a „múlt, amely nem múlt el”.
Han Kang: Nemes teremtmények és Növényevő
Akik nem találkoztak még a szerző műveivel, azoknak a 2014-ben megjelent könyvével érdemes kezdeniük az ismerkedést, javasolta Anna-Karin Palm, az irodalmi Nobel-bizottság tagja, miután kihirdették: idén az 53 éves Han Kang kapja az elismerést. Ő az első dél-koreai író, aki átveheti a Nobel-díjat, és a tizennyolcadik nő azóta, hogy 1901-től kezdve 117 díjat ítéltek oda ebben a kategóriában. Az indoklás szerint műveiben „szembeszáll a történelmi traumákkal, és feltárja az emberi élet törékenységét”. Mindez igaz a Palm által ajánlott műre, amely Nemes teremtmények címmel már 2018-ban megjelent magyarul. A Kvangdzsu városában 1980 májusában kitört, diákok vezette demokrata párti tüntetést dolgozza fel, amely ellen a hatalom a hadsereg vietnámi háborút megjárt, hírhedten kegyetlen veteránjait vezényelte ki. Nyolcszázezer tölténnyel látták el őket a négyszázezres lakosú városban. A vérontásnak százak estek áldozatául, de erről tíz évig tilos volt beszélni. Utána pedig az akkorra „gazdasági jólétben élő koreaiak nem akartak szembenézni azzal, hogy milyen árat fizettek a korábbi generációk a nyugati életszínvonalért” – írja utószavában a mű fordítója, Kiss Marcell. Han Kvangdzsuban született, akár ő is ott lehetett volna a tüntetésen, ha pár héttel korábban nem költöznek Szöulba. Kutatásokat végzett, interjúkat készített, mielőtt szépirodalmi művében emléket állított az életben maradt, de lelkileg tönkrement lázadóknak. Az írót annyira megviselte a történet, hogy bizonyos napokon legfeljebb ha három sort tudott leírni. Másik, magyarul 2017-től olvasható regénye, a Növényevő ugyancsak a társadalmi erőszakot és az emberi brutalitást helyezi a középpontjába. A kollektív elvárások szerint férjének és családjának engedelmes Jonghje kitörlődik a társadalomból, miután egy álom nyomán minden állati eredetű ételt és tárgyat elutasít, és növényszerűbb életet akar élni. Október közepén a Jelenkor mindkét regényt ismét megjelenteti, decemberben pedig a Görög leckék című új könyvét is közreadja.
Pintér Béla: Idegen test
Idegenként az országban, idegenként a saját testedben, nincsen számodra hely – ezzel is szembesíti nézőjét Pintér Béla új darabja. Christoph (Adorjáni Bálint), a német meleg katolikus pap (akinek persze hogy vannak magyar felmenői) összeadja Szilvit (Péter Kata) és Alexát (Messaoudi Emina). A meghívottak közt ott van ifj. Kertész Jenő (Takács Géza), Szilvi volt férje is, aki döbbenten értesül arról, hogy az ifjú pár gyereket szeretne. Ahogy a házasságkötéshez, a gyerekvállaláshoz is megvan a magyar határon túli kerülő út: egy görög klinikán Éva (Fodor Annamária) vállalkozása végzi a sejtadományozást és -beültetést. Ez a kevéssé hétköznapi kiinduló helyzet aztán pintérbélásan árnyalódik-fokozódik-gubancolódik, zsigeri fájdalmasan és helyenként burleszkig mulatságosan. Egy meleg pár (Szabó Kimmel Tamás, Adorjáni Bálint) is gyereket szeretne, ők ráadásul (az előző, a 30. Pintér Béla darabból már ismerős) NER-férfiak: Benjámin üzletember, Milán a Miniszterelnöki Kabinetiroda Tanácsadó Testületének kinevezett igazgatóhelyettese. A donor, a majdani genetikai apa (Jankovics Péter, ő egyben a darab zeneszerzője is), szintén zenész élete párja (Szabó Zoltán) retteg, hogy elveszíti a férjét, az egyetlen közeli hozzátartozóját, hiszen a vér szerinti családja kitagadta, „mert buzi”. Az ifjabb Jenő Ybl- és Kossuth-díjas apját – no meg Milán Lajosmizséről betoppanó anyját is – a társulat új tagja, Gálvölgyi János alakítja.
Rétegződés
Determinálja-e egy mű tematikáját, színhasználatát vagy az ecsetkezelést az, hogy az adott alkotást nő vagy férfi készítette? Miért érezzük adekvátnak, hogy külön hivatkozzunk a művész nemére, amennyiben nem férfiról van szó: „festőnő”? Egy női alkotót miért nem nevezünk ugyanúgy egyszerűen festőművésznek? Ilyetén kérdéseket feszeget, valamint a művészek nembeli megítélésére, a női alkotói praxisokkal szembeni sztereotípiákra mutat rá a Három Hét Galéria októberben nyílt tárlata.
A Rétegződés című, öt ország művészeit bemutató nemzetközi vándorkiállítás a kezdőponttól indulva vizsgálódik: van-e szerepe a nemiségnek egy alkotás megszületésében; miért térnek el a művészek lehetőségei a nemük miatt? Milyen rétegek rakódnak egymásra az alkotói folyamat során, és ezek leolvashatók-e a kész műből? Az összeállítás arra is rámutat, hogy maga a munka eközben új perspektívát nyit a művész számára is. A galéria a művekhez kapcsolódva párbeszédeket, álláspontokat és reflexiókat is gyűjt, a kiállítás tizenegy alkotójától csakúgy, mint a tárlaton nem szereplő férfi képzőművészektől, a kiállítás látogatóitól s persze a gyűjtőktől is. A tárlat szerint az emancipáció területén pozitív elmozdulások figyelhetők meg – amit jelenleg több párhuzamos, a „női kérdést” tematizáló kiállítás is megtámogat. A művek alkotói: Linda Arts, Beti Bricelj, Haász Katalin, José Heerkens, Barbara Höller, Martina Klein, Kontra Ágnes, Kóródi Zsuzsanna, Robitz Anikó, Rita Rohlfing, Esther Stocker.
Az utazó kiállítás első állomása Budapest, aztán Bécs, Köln, Franciaország és Hollandia következik, de tervben van lengyel, svájci és spanyolországi galériák csatlakozása is a projekthez. 2026-ban ismét Budapesten tekinthető majd meg a hazatérő, időközben új művekkel bővülő vagy cserélődő tárlat.