Ezazutolsótánc
A mesterséges intelligencia sem tudná az összes olyan tényezőt figyelembe venni, amelyek együttes hatása meghatározza, ki nyerheti az amerikai elnökválasztást. Akár sikerül Donald Trumpnak még négy évre beköltöznie a Fehér Házba, akár nem, a trumpizmus hosszú távon beépült a társadalomba.
Final Countdown
Pénzbefulladva
Indiában idén április és június között, hét szakaszban, 44 napon át tartott a parlamenti választás. Szövetségi és regionális szinten két nagy és több tucat kisebb párt indult, amelyek 968 millió szavazásra jogosultat próbáltak elérni az üzeneteikkel. Ez becslések szerint 5,3 milliárd dollárt emésztett fel. Pontosan a harmadát annak a 15,9 milliárd dollárnak, amit a november 5-én záruló kampányban költöttek negyedannyi választó elérésére az Egyesült Államokban.
A legtöbb országban a képviselők mandátuma négy évre szól, az USA-ban azonban csak kettőre, így némi túlzással alig teszik le a hivatali esküt, máris kezdhetik a pénzgyűjtést és támogatókeresést a következő kampányukra. Sok amerikai irigykedve figyelte, hogy az idei brit parlamenti választást hat hét alatt lezavarták, a Munkáspárt 12,3 millió dollárt költött, a megbukó konzervatívok 2,5 milliót, az eredmény a voksolás napján megvolt, a győztes Keir Starmer már másnap beköltözött a miniszterelnöki rezidenciába, s minden cécó nélkül, civilizáltan lezajlott a hatalomátadás.
A hivatalosan már tavaly megkezdett kampánypénzgyűjtés nyomán kiszámított 15,9 milliárd dollár nominálisan új rekord, a négy évvel ezelőtti 15,1 milliárd viszont reálértéken, az inflációt is figyelembe véve magasabb, mert a koronavírus-járvány idején a választópolgárok elérése extra költséget igényelt. Az amerikai választásba négyévente, amikor az elnök személyéről is döntenek, az ezredforduló óta egyre több pénz ömlött, ám a gátak akkor szakadtak át, amikor az alkotmánybírósági szerepet is betöltő legfelső bíróság 2010-ben úgy határozott: az alkotmány első kiegészítésében garantált szólásszabadság alapján a kormány nem korlátozhatja, hogy cégek, civil és nonprofit szervezetek, szakszervezetek és egyéb intézményi szereplők mennyit költenek politikai kampányok támogatására.
A limit eltörlése az egyénekre is vonatkozik, ám a jelölteknek közvetlenül továbbra is csak a törvényben meghatározott összeg adható. A támogatásukra létrehozott, az utóbbi másfél évtizedben gombamód szaporodó szuper politikai akcióbizottságoknak (Super PAC) viszont bármennyi mehet. A Super PAC elvileg független a jelölttől, de valójában vele összehangoltan cselekszik, hirdetésekben méltatja, mozgósít mellette. Időközben kialakultak olyan pénzgyűjtő csoportok is, amelyek a szabályok nyújtotta lehetőséget kihasználva nem hozzák nyilvánosságra a donorok nevét. Az ezekhez érkező összegeket a politikai zsargonban „sötét pénznek” nevezik; a The New York Times napilap tudomása szerint egy ilyen, Kamala Harrist támogató nonprofitnak utalt át 50 millió dollárt Bill Gates, aki nem akarta világgá kürtölni, hogy feladta eddigi politikai semlegességét, mert aggasztja Trump második elnökségének a lehetősége.
Harris és Trump is választópolgárok millióitól kapott legfeljebb 200 dollárt elérő mikroadományokat, ám az idei elnökválasztás az első, amikor a szupergazdagok igazán odatették magukat. A londoni Financial Times napilap összesítése alapján ebben a választási ciklusban Harris és Trump, illetve az őket támogató szervezetek október 16-áig, a voksolás előtti utolsó adatközlésig mintegy 3,9 milliárd dollárt szedtek össze – a demokraták 2,2:1,7 milliárd arányban nyertek –, és ennek 18 százaléka, 695 millió 144, a Forbes magazin listáján szereplő amerikai milliárdostól érkezett (a külföldi pénzt törvény tiltja az USA-ban politikai kampányokban). Trump esetében a pénz nagyjából harmada származik tőlük – adakoztak szilícium-völgyi és Wall Street-i mogulok –, Harrisnél az arány 6 százalék.
A demokrata jelölt szuperszponzorai között az élen áll Dustin Moskovitz, a Facebook társalapítója (39 millió dollár), Michael Bloomberg médiamogul és volt New York-i polgármester (19 millió) vagy Reid Hoffman, a LinkedIn társalapítója (16 millió). Trump milliárdostársai sokkal szélesebbre nyitották a pénztárcájukat. A bankárdinasztiához tartozó, a nyilvánosságot kerülő Tim Mellon 150 milliót, a világ leggazdagabb embere, Elon Musk 118 milliót, Sheldon Adelson kaszinómágnás özvegye, az izraeli–amerikai állampolgárságú Miriam Adelson 100 milliót, a csomagolóanyag-gyártásból meggazdagodott Richard és Elizabeth Uihlein pedig 80 milliót utalt át annak reményében, hogy ezzel Trumpot visszasegíti a Fehér Házba.
Lengyelhang
Kinek a barátai?
A Philadelphiában tartott elnökjelölti vitában Kamala Harris kétszer is – sikertelenül – megpróbálta rávenni Donald Trumpot, hogy kimondja: Oroszországgal szemben Ukrajnát támogatja. Majd az „itt, Pennsylvaniában élő 800 ezer lengyelt” szólította meg, mondván: ha a riválisán múlna, Vlagyimir Putyin már Kijevben ülne és Lengyelországot venné célba. A szópárbajban ez legalább annyira meglepő volt, mint az, hogy Trump kétszer is pozitív példaként hozta fel Orbán Viktort. Harris kiszólása azonban érthető.
Az ingadozó államok közül talán Pennsylvania a legfontosabb, 19 elektorára mindkét pártnak égető szüksége van. Lakosságának mintegy 5 százaléka, 758 ezer ember lengyel származású, több mint százezren pedig ukrajnai gyökerűek. Négy éve Joe Biden 81 ezer, 2016-ban Trump 44 ezer szavazattal győzött, s ilyen kiélezett választáson felértékelődhet egy összetartó etnikai csoport megnyerése. Ráadásul a demokraták úgynevezett „kék falát” alkotó három állam – ahol a hagyományosan a párt bázisát adó ipari munkásosztály nyolc éve Trump mellé állt – közül a másik kettőben is számottevő a lengyel-amerikai népesség: Michiganben 784, Wisconsinban 481 ezres. A lengyelek legutóbb az 1976-os elnökválasztáson kerültek előtérbe, amikor a republikánus Gerald Ford a demokrata Jimmy Carterrel folytatott vitájában azt mondta: „Nem gondolom, hogy a lengyelek úgy éreznék, a Szovjetunió uralja őket.” Ezzel külpolitikai naivitását árulta el, és a választást befolyásoló hibát ejtett.
A három északnyugati államba a XIX–XX. század fordulóján települtek be a Lengyelországból és más szláv államokból érkezett bevándorlók – de akadtak közöttük magyarok és baltiak is –, akik a nehéziparban és a bányászatban helyezkedtek el. Szoros közösséget alkotnak – amint ez Michael Cimino 1978-as, Szarvasvadász című filmjében is látható –, a kelet-európai rendszerváltás előtt biztos szavazói voltak a Moszkvával szemben keményebb republikánusoknak, és még mindig inkább a konzervatív táborba sorolják őket.
Talán ebben is bízik Trump, aki szeptemberben végül csak köszöntő üzenetet küldött, de nem ment el a pennsylvaniai Doylestone-ba, ahol az ENSZ New York-i közgyűléséről odalátogató lengyel államfő a czestochowai Fekete Madonnának szentelt kegyhelyen átadta a Szolidaritás szakszervezet emlékoszlopát. A helyszínen Andrzej Duda szavazásra biztatta a távolba szakadt lengyeleket, mondván, ezzel garantálhatják, hogy Varsó továbbra is élvezze Washington támogatását, amiért Trump elnöksége idején a lengyel államfő mindent megtett. 2017-ben valóságos politikai nagygyűléssel fogadta Varsóban az amerikai elnököt, majd a következő évi washingtoni látogatása során fölvetette, hogy ha állandó amerikai katonai bázis létesülne Lengyelországban, azt nevezzék majd Fort Trumpnak. Házigazdájának persze hízelgett az ötlet, ám Lengyelországban inkább nevettek rajta.