Radical Relax
Elvonulástörténet, hajszolt nyugalomkeresés, megérkezés, menekülési stratégiák ütközése, egóharcok és a mindennapi élettől a teljes elszakadás lehetetlenségének dilemmája bontakozik ki a Katona József Színház ősbemutatójában. Tarnóczi Jakab rendezőként és szerzőként is jegyzi a máról a mának szóló darabot, amely a kétórás előadáson túl negyvenperces, a drámához több szálon kapcsolódó koncert. Ehhez az elektronikus zenei alapot LEVIMATE, a helyenként társadalomkritikával és cinizmussal átitatott dalszövegeket pedig Kemény Zsófi írta. A történet kilenc karakter egyhetes elvonulásának próbatételét meséli el a digitális eszközök nélküli frusztráltságban. Mindeközben ismerősen csengő, kocsmai asztaloknál elhangzó beszélgetések folynak közöttük az ötvenet taposó, az élet lényegét megfejtő nőkről, kilátástalanságról, politikai korrektségről és a férfitest edzettségéről. Igen színes a társaság: köztük a megállás nélkül dumáló, túlbuzgó újságíró Hellával (Mentes Júlia), a magabiztos, elfoglalt, munkamániás vállalatvezető Henrikkel (Béres Bence), a visszafogottabb, állandóan szorongó Kristóffal (Pásztor Dániel). Rajtuk kívül jelen van még a kommuna eredeti három tagja, a társas kapcsolódásra kiéhezett guru (Vajdai Vilmos), a Michelin-csillagos étterem egykori szakácsa, Soma (Bányai Kelemen Barna), aki a feloldódás helyett a szabályok rabjává vált, és az önmagát, a boldogságot kereső, kultúrák között is bolyongó svéd nő (Rujder Vivien). Hozzájuk csatlakozik Alíz (Rezes Judit), aki ténylegesen menekülni próbál saját élete elől, aminek hátterében kapcsolati erőszak is felsejlik. A Radical Relax spirituális erdei díszletbe kalauzolja a nézőt, hogy szemtanúja lehessen, ahogyan a társadalomból kivonulás emberi kapcsolatokat és életeket értékel újra, ki nem mondott sérelmeket hoz felszínre egy látszólag hermetikusan elzárt valóságban, amibe az alkalmi partnereket kereső appok és a „kinti élet” démonai mégis mintha betörnének. A már korábbi produkciókból is ismerős kamerás technika hol a privát sátrakba, hol erdei gyűlésekre ad betekintést, miközben a szereplők a megtalálni vágyott lelki béke helyett egyre inkább a teljes káosz és téboly felé közelednek, annak minden felgyülemlett feszültségével, hallucinációjával és eksztázisával együtt. A feloldozásból és a közös szeánszból a nézők sem maradhatnak ki, a koncerten ők is bebocsáttatást nyernek a színpadra. A kérdés már csak az, lehet-e szabadulásunk a minket maga alá gyűrő világtól?
Gyenes Judith: Az ítéletet végrehajtották
Nem őrzött történelmi-nagypolitikai titkokat, az életét alapjaiban kiforgató 1956-os forradalomnak még csak mellékszereplője sem volt, tanúságtétele nélkül mégis lényegesen kevesebbet tudnánk, s főleg élhetnénk át arról – abból –, hogy Magyarország számára mit jelentett, mit hozott, s milyen „hétköznapi” következményekkel járt az a múlt századi 13 nap. Gyenes Judith 1932-ben úri középosztálybeli családba született, 1945 után viszont beleszerelmesedett távoli rokonába, az 1945 után magas rangú katonatisztté és kommunistává avanzsált Maléter Pálba, akinek 22 évesen családi áldás nélkül lett a felesége. A polgári házasságkötés után nagy titokban még egyházi esküvőt is tartottak. A mézesévek azonban alig több mint két esztendőre szűkültek, a forradalom tisztító vihara Malétert a harmadik Nagy Imre-kormány miniszterévé röpítette, s az 1958-as justizmord nyomán őt is felakasztották. A 25 éves özvegy második, méltóságteljes és megalkuvást nem tűrő élete ekkor indult. Számtalan módon próbálták megalázni, ám megalázni csak azt lehet, aki megalázkodik. Szótlan méltósággal tűrte, hogy „Pali” miatt kiakolbólították az egyetemről, a hatósági felszólításnak makacsul ellenállva többször is „kikényszerítette” az erőszakos kényszerkilakoltatását a lakásából, s egy alkalommal még a megtorlásban könyékig véres belügyért, Biszku Bélát is kihozta a sodrából. Évtizedeken át tartó hallgatásra ítélték, amikortól viszont kérdezték, kérdezni merték, dőlt belőle a szó. Küldetése lett az emlékeztetés, utóbb pedig – legfontosabb beszélgetőtársa, Molnár Adrienne szavaival – a felejtés, a felejtetés lassítása. Ennek szellemében adta közre az életútinterjút jegyző szociológus az öt esztendővel ezelőtt elhunyt asszony 26 órányi – az állami elorzásig az 1956-os Intézet Oral History Archívumában őrzött – felkavaró-felemelő emlékezését.
Barokk zene: Händel, Telemann, Gluck
A régi zene előadását jó fél évszázaddal ezelőtt forradalmasító nemzedék legendás alakjai közül már csak kevesen aktívak. A nyolcvanas éveiben járó katalán karmester, komponista, viola da gamba játékos, Jordi Savall azonban nagyon is az, és az előadásait ugyanaz a hallatlan precizitással és tudományos kompetenciával párosuló vitalitás jellemzi, mint mindig az elmúlt évtizedekben. Három nap alatt négy előadáson ad lehetőséget a magyar közönségnek, hogy találkozzon vele. A BFZ támogatói klub tagjai egész napos kirándulás keretében Miskolcra utazhatnak, és ott is összejöhetnek a mesterrel, majd két koncertjén is részt vehetnek. Savall játszotta be újra a zenei köztudatba a viola da gambát és rokonait. Korszakalkotó együtteseket alakított és vezetett, repertoárja, kutató- és felfedezőmunkája időben és térben nagy távolságokat fog át, de azért munkásságának középpontjában a XVIII. század áll. A BFZ-n belül másfél évtizede működik a historikus hangszereken játszó barokk zenei együttes, amely már korábban is koncertezett Savall irányítása alatt. Koncertjeinek összeállítása gyakran önmagában is fontos üzeneteket hordoz, a mostaniak a természettel és az emberi természettel kapcsolatosak. A hangverseny Händel ezerarcú Vízizenéjével kezdődik, majd Telemannéval folytatódik. Az utóbbi művet nem a Temzén billegő hajón húzták, lopták be a király fülébe, mint Händelét, hanem a német kikötőváros, Hamburg ünnepén adták elő, és a tenger arcait, a hozzájuk kapcsolódó isteni és emberi lényeket jeleníti meg a nimfától a vadul mulatozó tengerészekig. A koncert második részében Gluck reformzenéjének, a Don Juan pantomimbalettnek a szvitjében lángol a pokol tüze, és tombolnak a fúriák.
22. Olasz Filmfesztivál – MittelCinemaFest
A kortárs itáliai filmtermés női aspektusait helyezi előtérbe a fesztivál, legyen szó rendezésről, tematikáról, életrajzi vonatkozásokról. A tizenkét, jórészt díjnyertes, A kategóriás filmfesztiválokon levetített alkotásból Paola Cortellesi színpadi színésznő első rendezése emelkedik ki. A hazájában rekord nézőszámú Miénk lesz a holnap egy remény és nehézségek között vergődő átlagos család története a második világháború végén, nem sokkal Róma felszabadulása után. Idős rokonok, tekintélyelvű férj, házasodni készülő lány – mindent és mindenkit Delia, a háromgyermekes családanya szolgál ki. Ahhoz, hogy megtörje az engedelmes asszony sorsot, egy váratlan levélből merít bátorságot. A főszerepet is magára osztó Cortellesi filmjét a humor és az empátia teszi egyszerre fojtogatóvá és szórakoztatóvá. A Szükséges időben Francesca Comencini, a nagy olasz filmes család mára legismertebb tagja, hét évvel világhírű apja, Luigi halála után dolgozza fel hozzá fűződő szoros érzelmi és alkotói viszonyát. Parthenope annak az éteri szépségű szirénnek a neve, aki végigkalauzolja az alkotói válságából éledező Paolo Sorrentinót az ötvenes évektől napjainkig. A lokálpatrióta rendező Nápoly és Capri díszletei között szülővárosa fényes arcát és nyomornegyedeit is bejárja. A Fellinivel rokonított Sorrentino a Parthenope – Nápoly szépe című fantasyfilmmel elkészítette a maga Amarcordját. Az olasz mozi néhány népszerű dívája mellett Gary Oldmant is sikerült megnyernie a filmhez. Giulia Steigerwalt rendező az olasz politika, a szabad szerelem és a pornóipar bizarr összefüggéseit tárja fel a Riccardo Schicchi pornófilmsztár-producer ügynökségéről szóló Diva Futurában. Neki köszönhetően futott be Staller Ilona, alias Ciccolina, aki egészen a parlamenti képviselőségig vitte, és Moana Pozzi, aki polgármesterjelölt is volt.
Michel Houellebecq: H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel
Nincstelenség övezte, ismeretlenségbe burkolózott, 46 évesen befejezett élete mégis rendkívüli volt. Michel Houellebecq számára a XX. század eleji amerikai író, a természetfeletti rettenet és horrorirodalom ikonja, H. P. Lovecraft a (követendő) példa arra, hogyan rontsuk el az életünket és hozzunk létre halhatatlan életművet. Houellebecq az irodalmi áttérése előtt, de már magánéleti kudarcain túl írt róla esztétikai-filozófiai értekezést. Az esszét az első regényének tartja, főhőse egyszerre tipikus és atipikus houellebecqi hős, az örök kívülálló, aki nem ráunt az életre, hanem annak észszerűtlenségére rádöbbenve undorodott tőle. Undorában saját világegyetemet alkotott transzdimenzionális, istenszerű szörnyetegekkel és emberi léptékkel felfoghatatlan törvényekkel, radikálisan materialista alapokon. Őrült rémálomgépezetében az ember jelentéktelen lény, akinek a létezése és a sorsa iránt az univerzum közömbös. Lovecraft, bár nem állt szándékában, a történeteiben a halála után népszerűvé vált mitológiát hozott létre, aminek kulturális hatása sokrétű és megkerülhetetlen. Teljesítménye a vallásalapítókéval vetekszik, kultuszát nem tudták lerombolni, pedig nyíltan rasszista volt, gyűlölte a demokráciát, megvetette az anyagi javakat, és ez a megvetés keserű élettapasztalatainak hatására őrjöngő neurózisba, Houellebecq olvasatában költői transzállapotba fordult át. Lehet megvetni, de a hatása alól kikerülni lehetetlen, főleg ha kamaszkorban, a gyerek- és felnőttlét szürke zónájában fedezi fel az olvasó. Ahogy azt Houellebecq tette, akinek alig több mint százoldalas Lovecraft-esszéje hódolat a kiábrándultságban rejlő alkotóerőnek és a kiábrándultak géniuszának. Magyarul, követve az angol kiadásokat, Stephen King előszavával jelent meg, aki francia írótársához hasonlóan Lovecraft tisztelője. King „zsigeri jelentőségű íróként” jellemzi Lovecraftot, és emlékeztet a természetfeletti irodalom esztétikai, pszichológiai, szociológiai értékeire, arra, milyen sokat lehet megtudni egy korról annak alapján, hogy a benne élők mitől és hogyan rettegtek. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent rövid kötetet olvasva – amelyen Houellebecq állandó magyar fordítója, Tótfalusi Ágnes mellett a számos klasszikus Lovecraft-művet magyarra átültető Galamb Zoltán dolgozott – nemcsak Lovecraft fejébe láthatunk bele, hanem újabb mélységeit ismerhetjük meg az ellentmondásos francia szerzőnek és az amerikai horrorlegendának is. 1991-ben írt szövegének zárásában Houellebecq felhívja a figyelmet, hogy a lovecrafti szorongást még elevenebbé tette az, amilyen irányban fejlődött a világ: vajon ma mennyire esne kétségbe és szoronga tőle Lovecraft?