Utánukavízözön

Napvilág kiadó

„Nem kellett volna fegyverhez nyúlni! Sem Eisenhower elnök, sem mi a magyaroknak sohasem tanácsoltunk felkelést!” A kádári propagandagépezet szórta tele Budapest utcáit 1957 legelején a Jelszónaptár 1956 őszén című röplappal. „Szerkeszti és kiadja az Amerika Hangja” – olvashatta a főváros népe a rajzzal is sulykolt állítást, mely szerint a felkelést a Magyarország szuverenitását semmibe vevő Nyugat robbantotta ki. Alighanem az ’56 röplaphumora című, 2006-os kötetben közzétett dokumentumra is támaszkodhatott Ungváry Krisztián történész, amikor néhány hete emlékeztette az Orbán Balázs botrányos kijelentését magyarázó-mentegető Fidesz holdudvari „történelemhamisítókat” arra, hogy „a cserbenhagyó Amerika narratívája” eredetileg 1957-ben, „az ÁVH utódszervénél született meg, és egészen 1989-ig a kommunista propaganda szerves része volt”.

A történeti stúdiumoknak több évtizede taglalt témája, hogy volt-e esélye a győzelemre a magyar forradalomnak, s hogy a bukáshoz mennyiben járult hozzá az október végén fegyveres összetűzésekbe torkolló szuezi válság. Békés Csaba az ötvenedik évfordulóra megjelentetett, félszáz ismeretlen dokumentumot is közreadó kötetében arra jutott, hogy az 1945-ben Jaltán létrejött európai status quóhoz (a kontinens érdekszférákra osztásához) a nagyhatalmak – eltérő megfontolásokból – makacsul ragaszkodtak. A szuezi válság „csupán jó érvként szolgált (…) s az adott világpolitikai helyzetben a Nyugat részéről a be nem avatkozási politika valójában az egyetlen lehetséges racionális döntés volt”.

Ebben – noha részletkérdésekben igen jelentősek az eltérések – az utóbbi évtizedekben megjelent hazai tanulmányok és monográfiák szerzői között (majdnem) teljes az egyetértés. A „majdnem” leginkább az 1956-ban emigrált történész és politológus Vesztett illúziók című kötete. Ennek hatodik fejezetében Charles Gati – elsősorban Békéssel vitázva – azt fejtegette, hogy az elbukott forradalom akár még korlátozott győzelemmel is zárulhatott volna, ha a négy meghatározó résztvevőből három – a radikális felkelők, a beszűkült mozgásterű Nagy-Imre kormány és a Nyugat, elsősorban Amerika megfontoltabban politizál. Ezen gondolatfutamban Szuezről mint mellékkörülményről alig esett szót.

Így volt ez 1956 őszén is. A forradalmi lapok ugyan október 29-e után napról napra beszámoltak arról, hogy „Fellángoltak a harcok Szueznél”, hogy „Nyílt kenyértörés a három nyugati nagyhatalom között”, és hogy „Egyiptom megszakítja kapcsolatait Nagy-Britanniával és Franciaországgal”, a külpolitikai helyzetelemzők leginkább mégis arról értekeztek, hogy „változatlanul a magyarországi események állnak a világ érdeklődésének középpontjában”. Mindeközben csak arra az október 27-én Dallasban elhangzott beszédre nem figyeltek fel, amelyben az amerikai külügyminiszter, John Foster Dulles „megüzente” Moszkvának csakúgy, mint a forrongó Budapestnek, hogy az USA a kelet-közép-európai országokat nem tekinti potenciális katonai szövetségeseinek.

A közel-keleti háborúnak a magyar ügy annyiban látta kárát, hogy az egymással ellentétbe került nyugati hatalmak nem egyeztették, sőt keresztezték is ENSZ-beli akcióikat; „a világszervezet a szovjetek elítélésén túl amúgy sem sokat tehetett” – egészítette ki a képet a korszak avatott kutatója, Rainer M. János. Nagy Imre monográfusa a nyolc évvel ezelőtti, 1956 históriáját összefoglaló kötetében – Gati felvetésére is reflektálva – írta azt, hogy „a forradalmak zsarnokságot széttörő, romboló, erőszakos szabadságünnepét követően bekövetkezik a lehiggadás és az építkezés szakasza. Már ha van rá idő és lehetőség. A magyar 1956-nak nem volt egyik sem.” Ugyanitt tett egy mára is vonatkoztatható „aktuálpolitikai” megjegyzést, mondván: „A külpolitika reálfolyamataiban való tájékozottság akkor sem jellemezte a magyar közvéleményt.” ¬ Murányi Gábor