Woody Allen: Brooklyni mese
„Egy diszfunkcionális családnál is van rosszabb. Egy diszfunkcionális gengsztercsalád” – hangzik el Lippy Resnick (Schruff Milán) orgazda és mesélő karakterének szájából, jól tükrözve a világon elsőként Budapesten bemutatott Woody Allen-mű esszenciáját. A darab az 1930-as években, a cigarettafüstbe borult dzsesszbárok fénykorában játszódik, tele a szerzőtől jól ismert abszurditásokkal, sajátos humorral. A történet főszereplője Sal (Mészáros Máté) brooklyni gengszterfőnök és családja, a lakberendezés-mániás felesége Terry (Járó Zsuzsa), valamint lányaik, a művészhajlamú, álmodozó Angelina (László Lili) és az életet habzsoló Isabella (Bíró Panna). A két lány sorsa ideálisnak látszik, hiszen megtalálták a tökéletes férjjelölteket, akikre a családi biznisz vezetését is rábízhatná a kedves após. Zsíros üzlet van kilátásban, ami magasabb rangra emelné az alvilági ranglétrán Salt és bandáját. Ám mindez szertefoszlani látszik, amikor egy dörzsölt orgazda jóvoltából egy lopott, világszerte keresett Raffaello-festmény kerül a család nappalijának falára. A nagyherceg Madonnája mindannyiukat megbabonázza, és mélyen szunnyadó vágyaik megvalósítására ösztönzi őket, miközben a fényesnek ígérkező jövőt beárnyékolja egy intrikus szerelmi viszony, egy pálfordulás és egy félresikerült gyilkosság. A festmény hatására az enyhén ízlésficamos feleség is a klasszicizmus, az antik tárgyak megszállottja lesz, Sal verőembere, Vince (Ficzere Béla) öntudatra ébredve vágyakozik a normális élet, az olasz dombokon szőlőt kacsoló mamája után. A színészek lubickolnak a szerepükben, Mészáros Máté gengszterfőnöke hozza A Keresztapából is jól ismert családszerető, ám kíméletlen maffiafőnök karakterét, miközben saját műveletlenségére a legbüszkébb, mondván, az okosok mindent tudnak, az eszesek viszont mindent megszereznek. Schruff Milán mesélő (és orgazda) karakterében kabarésan kalauzolja végig a nézőket ezen a kifordított gengsztertörténeten. A díszlet a Győzike-show-t idéző zebramintás kanapéjával és kellemes ízlésficamával érzékenyen és precízen követi le a történet fejlődésének ívét, miközben a darab humorral, változatos cselekménnyel és jó arányérzékkel kérdez rá a lényegre: előrevitte-e a művészet a világot, tényleg ekkora-e az ereje, vagy mindez csak a mesék és csodák világának mámoros és túlzó illúziója. A Brooklyni mesében minden csillag együtt áll, amihez egy jó előadásnak csak szüksége lehet.
A platform 2.
Galder Gaztelu-Urrutia spanyol rendező öt évvel ezelőtt a koronavírus-járvány és a karanténidőszak kezdetén disztópikus, klausztrofób thrillerrel sokkolta a világot. Első nagyjátékfilmjében, A platformban a létező világok legtökéletesebb börtönét alkotta meg, a 333 szintes zárt betonkomplexumot, szintenként két fogollyal, akik egyetlen, számukra fontos, személyes tárgyat vihettek magukkal az önként választott vagy kiutalt bezártságba, legyen szó a Don Quijote-kötetről vagy a séfek használta multifunkcionális késről. Mindennap a kedvenc ételüket ehették, már ha a fogolytársaik hagytak nekik bármit is a börtön közepén elhelyezett, fentről lefelé haladó, ebédlőasztal méretű platón. Gaztelu-Urrutia disztópiája több mint erőszakos-szabadulós börtönfilm, a rendszere könnyen analógiába állítható a valósággal, a társadalmi mobilitást rendkívüli módon megnehezítő kapitalizmussal és a manapság egyre erőteljesebben jelentkező egyenlőtlenségekkel, amikor is az erőforrások megszerzéséért folyó harc tétje az életben maradás. A felsőbb szinteken még dőzsölni lehet, míg az alsóbbakon éhezni, és csak a szerencsén múlik, ki milyen helyet foglal el a hierarchiában. Nem könnyen veszi be a második részt a gyomor, erőszakossága mégsem öncélúan sokkoló és tabudöntögető. A brutális képsorok olyan elvontabb témák átgondolását sarkallják, mint például a törvényekkel kikényszerített kooperáció vagy a szabad választás nevében elkövetett gátlástalanság és annak embertelen következményei. Kulcsot nem ad az emberi természet megfejtéséhez, helyette még több szimbólummal és jelképpel fokozza a rejtélyt, amibe Francisco de Goya bálványozott és különféle értelmezésekre nyitott festményét, A kutyát is bevonja. Míg az első rész reményteljesen zárult, A platform 2.-ben – amelyben egy művész és egy elméleti matematikus a két főszereplő fogoly – a remény is meghal utoljára. A néző pedig az emberi kegyetlenség kaotikus tobzódása közepette kíméletlenül szembesül azzal, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség csak a hármas egységeként érték, ha bármelyik elem hiányzik vagy elharapódzik, alternatíváik kizárólag élhetetlen, kegyetlen és nyomorúságos zárt rendszereket hoznak létre, amelyekben mindenki fogoly, a nyomorban egyenlő és önző testvér.